Néhány percre bezártuk egy kocsiba a füstbombánkkal. [Kormos Anett novellája]
Kopaszvár
Tudtuk, hogy eljött a háború ideje. Az erőink összemérésének az ideje.
Megbeszéltük hát az unokatestvéreinkkel, hogy ők lesznek az ellenség. Ők Lellén laktak, mi Csehiben. Természetesen, a harctér Csehi. Kopaszvár lesz a mi erődünk, az övüké meg… majd, amit összetákolnak fél óra alatt. Úgy döntöttünk nem kell nekik ennél több idő a felkészülésre. Mi is csak hónapokkal a háború előtt kezdtük el a készülődést.
Kopaszvár égbe nyúló fa és bokorcsoport volt. Ennek a szívébe fúrtuk be magunkat. A külső, fedő ágakat meghagytuk, a belső zöldeket-barnákat viszont kiirtottuk. Innen, belső kopaszságáról kapta a nevét. Fejhajtás nélkül járhattunk-kelhettünk a várunkban.
Korábban azt a táblát tűztük ki rá, hogy Szuvenír. Kimerült elemeket és rohadt dinnyét árultunk. A rokonok persze mindig vettek is valamit a portékánkból. Hiába, hiánycikkekben utaztunk.
Nem sokára azonban észrevettük, hogy beszűkült a piac. Tevékenységi kört kellett váltanunk.
Ekkor jött a háború ötlete. Nem szerettük az erőszakot, de tudtuk, hogy a hatalom megszerzésének ez az ára. Mi pedig nagyon hataloméhesek voltunk.
A Kopaszvár melletti kis patakra gátat építettünk. Arra az esetre, ha az ellenség mégis átvergődne valahogy a tizenöt centisre duzzasztott hömpölyegen, tüskés bokrokkal ültettük körbe a várat. És csalafinta gödröket ástunk, melyeket ágakkal fedtünk le.
Aztán megépítettük a bunkert. Ebben térdelve elfért az egész háromfős seregünk. Tetőt is építettünk, hogy valami védjen minket a bombatámadások ellen.
Fegyvereinket fából készítettük. De voltak sár – és füstbombáink is. A sárbombákat közvetlenül az ütközet előtt készítettünk, hogy ne csak találjon, tapadjon is. A füstbombák már rég készen voltak. Apró darabokra vágtunk ping-pong labdákat és alufóliába csomagoltuk őket. A fólia alját öngyújtóval megmelegítettük, míg az ezüstös csomag sisteregni nem kezdett. Aztán csak el kellett hajítani. Az ütközet előtt ki is próbáltuk a szomszéd fiún, aki be akart kerülni a seregünkbe. Mi nem akartuk bevenni. Nem volt elég képzett. Hogy elvegyük a kedvét a háborúskodástól, néhány percre bezártuk egy kocsiba a füstbombánkkal. Elment. A kedve.
Eljött a nagy nap. A szüleim házassági évfordulója. Jöttek a rokonok vendégségbe, és hozták magukkal az ellenséget is.
Feltűztük sasos zászlónkat a kopaszvár tornyára, és hagytunk nekik egy kis időt a felkészülésre. Mikor ők is kitűzték a zászlót, tudtuk, hogy készen vannak.
Kitűzték.
A rajt-ig lapultunk, aztán…
Két perc alatt elszórtuk minden muníciónkat. Lőszer híján, földet dobáltunk feléjük. Később elő kellett bújnunk fedezékünkből, hogy megszerezzük a zászlójukat. Volt ám dulakodás!
– Gyerekek, vacsora! – hangzott aztán a szülői ház felől.
Le kellett tennünk a fegyvereinket.
Földtől fekete fülkagylóval, lángvörös szemekkel, karmolásokkal ültünk egymással szemben, ettünk, és próbáltuk eldönteni, hogy ki kerekedett felül.
Ma már nem háborúzunk.
Béke van.
Elvétve találkozunk csak, és az udvariaskodás álságos hangjával takargatjuk győzni akarásunkat, hatalomvágyunkat.
És a Kopaszvár! Ahol egykor piacot csináltunk, ahol harcoltunk… a nagy, elérhetetlen magasságokba nyúló ágak… három kis bokor csupán, melyek egymás hátán könyökölve próbálják késleltetni a földre hasalásukat.
{jcomments on}
