Állok az anyai lét peremén – néha ki szoktam könyökölni oda, szívok egy kis friss levegőt, szóval, én állok, én könyöklök… – Darabos Enikő babablogja
Arra gondoltam, hogy valami belső felkart formázó bőranya, leginkább az kéne. Mert hiába, hogy ott tömörül a Tyuszi, a Paci (= Maci), a Vaúvaú és a Sisi (=Süsü), határozottan a belső felkar finom bőrére korlátozódó anya a nyerő. És akkor alvás időben ez a Belső Felkar nevű Bőranya oda lenne illesztve pontosan az arc közelébe, nekem pedig nem kéne csípődő, égő szemekkel küzdenem a lassú elalvás gondjaival este kilenc óra tájban.
De van más is – a szélerőséggel egyenes arányban növekvő gyermeki hiszti intenzitása. Ezt soha nem értettem, és a humánmeteorológiai jelentések sem térnek ki rá. Mármint hogy kedves anyukák, kérjük, a következő napokban fokozottan vigyázzanak, ugyanis az erősödő északi szél intenzív hisztiben fog megjelenni gyermekük kedélyállapotában. Ez nagyjából olyan, mint a telihold és a nők viszonya. Ugyanolyan érthetetlen, ám pontosan diagnosztizálható. Összetéveszthetetlenül hisztire utal pl. az ívben hátravetett felsőtest. A kezelési útmutatók a következőket javallják ezekre az esetekre: a leglágyabb anyai alton, megnyugtatóan, ugyanakkor teljes csodálattal kell megjegyezni, hogy nahát, kisfiam, milyen szépen tudsz te már hidat csinálni, ki gondolta volna!?
Ha nem is használ, de legalább meglepi a lágy, meleg hang.
Hasonló inverz reakciókat javallanak a régi bölcsek a nemmel kezdődő gyermeki megnyilatkozások hirtelen megugró száma esetén. Ha teszem azt, ül a gyermeked az etetőszékben, és épp pozdorjává töri maga alatt a létet, mert nem kapja meg AZONNAL a kakaóját beaprított kenyérrel, mivel épp kapkodva, félvakon próbálod lehűteni a felforralt tejet, és ha teszem azt, miután letetted elé a kellő hőfokra hűtött italát, idegtépő vinnyogások közepette a szemedbe vágja, hogy NEM, majd nyomatékosítva sivítja perceken át, hogy nemnemnemnemnemnem, akkor kedvesen rá kell mosolyogni, és azt mondani, hogy jó.
Tuti hatás, félreszottyant arccal fog rád nézni, hogy te miért nem üvöltesz? (Mint az esetek, valljuk be őszintén, 85%-ában.) Halványan újra próbálkozni fog, hogy nem. De te csak újra, rezzenéstelenül, jó. (De nem ajánlom, hogy közben el is vedd előle a kakaóját, mert arra ugrani fog.) Marad a lágy, reggeli poézis, párvers, nem, jó, nem, jó, nem, jó. Kettőtök kórusából végül csak kicseng az igazság, és közben meg is fog éhezni.
Mostanában úgy érzékelem, a magyar nyelv legmélyebb szava a nem. Nemcsak az egyszerű, ám gazdagon színezhető ejtésmód, a változó kontextusokban egyre csak mélyülő jelentés, hanem a szó pragmatikája is egészen elképesztő. El vagyok képedve egy-egy nagyjelenet láttán. Ne mondd nekem azt, hogy nem. Tök paradox, nem?
És az igenbe még csak bele se kóstolt. (Néha kicsúszik egy-egy halvány ió. Lágyan, elrebegve.)
Állok az anyai lét peremén – néha ki szoktam könyökölni oda, szívok egy kis friss levegőt, szóval, én állok, én könyöklök, és azon gondolkodom, hogy ha nem múlik el tőlem e keserű pohár (ez milyen gondolat?!), és idő előtt kérem a nyugdíjazásomat. Anyából menj nyugdíjba. Nézem a virnyogó kisfiamat, magam köré csoportosítok minden létező perspektívát, múltat és jövőt, mikor még nem volt így, és mikor már nem lesz így, itt tömörülnek az idők, üdítő időkoktél, elízlelgetem. Én állok, én könyöklök, én hallgatok.
{jcomments on}
