Mopman

Valamivel később megérkezett Milagros is, kivette a kék pillangókat a hajából, belökdösött az ételliftbe, és faggatni kezdett, hogy mi volt.
Semmi, mondom, ez mindig ilyen búval baszott? [Király Kinga Júlia Jármok, asszonyok rovata]

Ha túl nagy az üresség, ha ennél nagyobb már nem lehet, előtolakszik az életösztön, vidámsággal hatja át a perceket, nem az éppen mostok pillanatában, mert annyira az életösztön se gyors, de valamiképpen rohanni kezd az elmúlás után, be akarja érni, le akarja teperni őt, s amikor már épp belecsimpaszkodna a nyakába, akkor az embert hála járja át, s a hála érzetétől még vidámnak is érzi magát, erről beszélek, mikor az ürességben megjelenő vidámságról beszélek, kimondom hangosan, a Haydenau Platzról ráfordulok a Berg am Laimra, beereszkedek a sínek alatt, a pitymallat árnyalataiból már nem eldönthető, hogy késésben vagyok-e, venni kéne egy órát magamnak, Milagros győzköd, hogy rendeljek ebayen egyet, tetszik is egy Donna Karan, te jó ég, brandmániás lettem, majd meglátom, mondom, olyan idegen nekem ez a szokás, még jó, hogy nem oda járunk sörözni, az ember úgy beszél róla, mint létező helyről, megelevenedik benne agora és galaxisokat szelő űrmicsoda, pedig az utóbbi hónapokban minden, amit magam mögött hagytam, ott válik valósággá, az emberben körvonalazódik a düh, görcsbe rándul a testem, pontosan érzékelem, mettől-meddig undorodom, sose értettem, miért kell visszakapcsolni, ha az ember emelkedőhöz érkezik, ha amúgy is négyesben jár a motor, miért ne lehetne ugyanazzal a lendülettel meghágni a hegyet, már az alagút legmélyebb pontján vagyok, üldöz a vidámság, ösztönösen lefékezek, csörren a lánc, a dinamó zümmögése is megáll, visszakapcsolok, és új erővel hajtok ki, lihegés nélkül, az alagút kijáratánál.
Az étterem ajtaja zárva, ma nem én kezedek, hárman leszünk ismét, tengernyi a vendég, Milagros csak nyolcra jön, hosszan döngetek, néha az Aushilfe is részesülhet az éjszakai ébredés áhítatában, a nyitással járó glóriában, napok óta Mopman a soros, medvetalpakkal döng végig most is az előtér burkolatán, lábujjáról lepattogzott a barna lakk, minden lépésével visszatapossa a földből vett erőt, nem tud élni a hatalmával, amit persze csak ő lát hatalomnak, hogy korán kelhet, és ajtót nyithat a Vollzeitnak, mozdulatait darabossá zúzza a fontoskodás, eltelik a megtett távolságoktól, helyesebben kitölti önmagát valami hamis erővel, mert az igazit jártában már beletöcskölte a földbe, a kövér emberekben mindig ott a késztetés, hogy a lépteik mögött hagyják a súlyukat, ritkán látni olyat, aki a húsával nesztelenül oson, ez még óbégat is hozzá, minden kimondott szavába átok vegyül, kihagyhatatlan és gyalázkodó prófécia, hol a férfiakat illetően, hol a gyermekeket, pedig neki is van kettő, máskor meg a pénzt, sőt, az erőt, a sajátját, hogy neki mennyi van, mert mennyinek kell lennie, de megesik az is, hogy más nemzeteket gyaláz, iraki származásában büszke keresztény, kaptam is tegnap olyan vallástörténeti eszmefuttatást, amivel elmosott koptot, zsidót, örményt, arabot, szerencsére Milagros belecsípett a fenekembe, hogy a vitatkozhatnékomat még idejében kussba vágja, Mopman időközben a bejárathoz ér, és olyan negédes mosollyal tessékel be, akárha újabb vallástörténeti kurzusra jöttem volna, farzsebemben a jó meleg suskával, amit majd óra végén szépen leperkálok neki, jó reggelt, Nada, mert ez a becses neve, minden rendben, kérdem, bár ne tettem volna, még kihallhat belőle fölérendelődést, megette a fene, hogy folyton ellenőrizni kell magam, mióta ép mondatokban beszélek németül, beállt a civilizációs kontroll, eladdig mindent kivajúdtam, kitoltam magamból, gyermeki volt a görcs, vagy talán anyai, amivel szó és én, más formában ugyan, de új értelemben megint megszülettünk, s a kimondottság örömét legfeljebb a túltermelődött oxitocin szennyezte be, később mintha egyből a dackorszakba léptem volna át, kéjesen ismételgettem, és elég nagy pofával, hogy bumsen, Schwanz, blasen, lecken, és még káromkodásokat is gyártottam, mert fenyegetően közeledett a nyelvi felnőttkor, amivel minden kamasznak kötelezően szembe kell fordulnia, most meg már ott tartok, hogy azt vizslantom, vajon az Alles in Ordnung-ot kellő alázattal mondom-e, s nem terebélyesedek-e az Aushilfe hajnali glóriája fölé.
– Minden rendben – mondja Mopman, vagyis Nada. – Egyet tanulj meg: amikor én nyitom ezt a kócerájt, minden a legnagyobb rendben van.
– Igenis, Nada, ezt feltétlenül megjegyzem magamnak.
Tény, hogy a konyha csillogott, a büfében ott díszelegtek a hidegtálak, a rántottás tepsik elmosva, a vágódeszkák is, az Aushilfe tehát megmutatta, hogy semmi szükség reám.
– Öltözz át – utasított – és kávézzunk egyet! Rá is gyújthatsz, ha gondolod, kimegyek veled a teraszra.
– Köszönöm, Nada, ez nagyon kedves tőled.
Átöltöztem, kimentünk, rágyújtottam, ő hallgatott, én is, elég nyomasztó ez így, megkérdeztem tőle, hány évesek a gyerekei, rögtön sopánkodni kezdett, hogy mennyibe kerül az életkoruk, mert már barbie kell, transzformersz, kutyi és kütyü, de persze a kislány orvos szeretne lenni, a fiú meg csak szemetes, ó, mondom, ez olyan cuki, az én öcsém a szemetesek barátja akart lenni, na aztán, felelte erre ő, nem jó ez így, Julia, a fiúknál nem stimmel valami, hogy akarhat valaki szemetes lenni, mikor dolgozni kell, pénzt keresni, a kislány nyolc éves, tud főzni-sütni, ha azt mondom, itt maradsz, akkor ott marad, a fiú miatt viszont folyton fel kell járni az iskolába, ráadásul a tanítónéni is egy Hure, ejtsd: kurva, mert engedi, hogy a pad alatt burrogjon, hát hogy fog így összeadni, kérdem én tőled, meg kivonni nekem, minden héten ott vagyok, azért is nem tudok teljes állásba menni, mert fel kell járnom az iskolába, és lebeszélni a tanítónénit, hogy ne engedje a pad alatt burrogni, otthon se bír egyhelyben ülni, nem mintha rossz tanuló lenne, nem, de ülne már meg magának, mert nem lehet bírni ezt a sok trappolást, te, Nada, vetem közbe, de hát még kisfiú, hadd trappoljon, erre nekem szegzi a tekintetét:
– Mund zu, Julia, neked nincsenek gyerekeid.
Befogtam, persze, s hogy a gyermektelenség fáj-e jobban egy ilyen elkussoltatásban, vagy a puszta tény, hogy miféle anyáknak adatik meg a szentség, mintha valami kiválasztottság mentén, s olykor, lám, reductio ad absurdum, vagy belejátszik tán a kívülállók bölcselkedése miatt érzett szégyen is, azt nem tudtam volna megmondani, restelkedni viszont kénytelen voltam, fájdalom és szégyen ilyenszerű együttállása, mint valami rossz konstelláció, némára mossa az embert, tehát újabb kínos hallgatás következett. Megint a civilizációs kontroll járt az eszemben, hogy ez a nő itt, a magamutogató sopánkodásaival belém telepszik, mert olyan mélyen vannak már a határaim, ahol a gondolat fogan, valahol a zsigerek szintjén, és még belém is tapicskolja a buta mondatait a felpattogzott, barna lakkos lábával, én meg addig csócsálom és értelmezem az igazát, míg a határaim el nem tűnnek teljesen, és nem marad más, csak az értelmezés tudománya, ami viszont az én halála.
Szerencsére szállingózni kezdtek a vendégek, és Mopman feltapsolt a hajnali sziesztából.
Valamivel később megérkezett Milagros is, kivette a kék pillangókat a hajából, belökdösött az ételliftbe, és faggatni kezdett, hogy mi volt.
Semmi, mondom, ez mindig ilyen búval baszott?
Jaj, mindig, nevette Mila, már beteg belé, annyira.
Miután Milagros átöltözött, Mopman rendelkezni kezdett, hogy lennénk odakinn, a vendégek között, mert megőrjítjük a nevetgéléssel, és különben sem érti, miért kellettem én ide, mikor már így is épp elegen vannak, ültem csak volna meg magamnak ott, ahonnan jövök, meg aztán úgyis mi vagyunk a szépek, hát nem megmondta a főnök is, hogy Mila meg ez itt, bökött felém, legyünk a teremben, mert nektek cukorból van a tenyeretek, dohogta, s ez a sok barom le is nyalja rendesen, hogy a teremtő jóságos ég is hová tette a szemét, amikor csúfot űzött a derék asszonyokból, mert viháncolni és elparolázni odakinn, a vendégek között, nem mondja, hogy nem jó dolog, de az még nem munka, sőt, azzal egyik tenyerét a Mila hátára, másikat az enyémre tette, és akkorát taszajtott rajtunk, hogy kipenderültünk a konyhából.
– Hát ez hülye! – nevetett Milagros – Figyeld csak meg, mekkora patáliát csap majd, ha felgyűl a mosatlanja, és nem győzi egyedül.
– Nem értem, mi baja.
– Ilyen, Giulia, ilyen, és kész. Mit szeretnél: leszedni vagy teríteni?
– Nekem mindegy. Ahogy neked jó.
– Akkor teríts, s ha majd eluntad, cserélünk.
Volt itt a konyhán egy kimondatlan szabály. Nadát leszámítva, mindenki mindig fölkínálta a választás lehetőségét, látszólag éntelenül. De amilyen előzékenyen fölkínálta, legalább akkora éberséggel fürkészte a másik tekintetét, hogy elkapja azt a pillanatot, amikor megadja magát a tettetés. Általában két fél pillogás között. Hogy aztán a lecsupaszodás röpke pillanatában az ember segítőül szegődjék, kedvére tegyen a másiknak, ha épp neki van több ereje aznap, és ugyanezt várta el, ha az elkövetkezendőkben majd az ő ereje, kedve, elszántsága fogyatkozik. A tekinteteknek ezt a játékát, a szemről olvasás kölcsönösségét sehol másutt nem tapasztaltam eddig, nagy valószínűséggel az idegenség adománya volt, a kiszolgáltatottságé, amit a nyelv előttiségből hozunk, s amelyben az egymásrautaltság nem pusztán szocio-kulturális tényező, hanem a tökéletes kommunikáció.
Belefásultam a mai kezdésbe, Milagros pedig megérezte ezt. Nevetgélve, viháncolva dolgoztunk, folyton akadt valami, ami felett össze kellett kacsintani, és amikor láttam, hogy a műkörmeiről leáznak lassan a strasszok, Nada ugyanis félóránként cserélte a tálalóablak melletti vödörben a vizet, túladagolva a mosószert, nyilván, hogy Mila bőre olyanná vált, mint a tangóharmonika, akkor átvettem tőle a rongyot, és épp egy nyolcfős asztalt takarítottam éppen, amikor kicsapódott a konyha ajtaja, megjelent Nada, egyenesen felém tartott, egyik kezemben a feltornyozott tálca, másikban a mosogatórongy, kikapta a rongyot, meglökött, a szomszéd asztalon, a müzlis tálcában landolt a sós uborka, a teában a rántottamaradék, én elhasaltam, Nada pedig a hűlt helyemnek mutatta, hogyan kell asztalt pucolni, nem körkörös mozdulatokkal, te béna, sziszegte, hanem le-fel, így, ahogy én csinálom, így nem hagysz foltokat rajta, még láttam, ahogyan a morzsák szanaszét repkednek, aztán már semmit nem láttam, mert sírni kezdtem. A szomszéd asztaltól felugrott egy pasas, felsegített, Milagros besózta a zsírpacát az öltönyén, kisvártatva megérkezett a főnök is, le a köténnyel, Julia, üvöltötte, és a nyakamnál fogva vitt az igazgatói szobába.
Átvágtunk az udvaron, végig azon gondolkodtam, hogyan tudom majd elmesélni mindezt, hogy mondják például azt, hogy fellökött, meg azt, hogy csesztetett, meg azt, hogy kapjátok be, nyaljatok be, így tovább. Mert hiába minden káromkodás, indulatba jönni még nem tanultam meg.
Benn, az igazgatói szobában kitört a főnökömből a röhögés.
Te Julia, mondta, annyifélék vagyunk, annyi helyről, nehogy komolyan vedd nekem ezt a kis malőrt.
De hát ez nem nő, mondtam, egy nő nem viselkedik így.
Erre még jobban röhögött.
Kézzel lábbal, szipákolva, félig már nevetve, s minden nyelven, amelyen akár egyetlen szót is ismerek, magyaráztam, hogyan történt az eset.
Mit nő, kiáltottam fel végül, ez nem ember, ez egy majom.
A főnök ekkorra már levette a szemüvegét, patakzottak a könnyei.
Csak később, amikor már mindenkit kihallgatott, jöttem rá, hogy igazából én is úgy festhettem, mint egy orángután, miközben elhadonásztam és elmakogtam, ahogy ő nevezte, a kis malőrt.
Munka után Milagros megvárt a kijáratnál, magához ölelt, és megsimogatta a fejem.
Te Mila, kérdeztem, miért hívod Mopmannak.
Mert úgy áll a kezében az a kurva mop, úgy kap utána, úgy hadonászik vele, mint egy majom. De mégsem nevezhetem annak, mert egyből rájönne, hogy róla beszélek. Majom.
Na igen, gondoltam, és láttam magunkat, kiegyenesedésre váró egyedeit a remekbe vágott társadalomnak. A nyelv előttiség adománya ez is.
Ne foglalkozz vele, mondta Milagros, gyere, és döngő léptekkel, mint aki sose szalszázott, a túlpakolt szatyrai miatt pedig hadonászva, elindult az U-bahn felé.

{jcomments on}