Tinódit nem vitték jégre adatközlői. [Csanda Mária tudósítása]
Tinódi Sebestyénként, vagy Lantos Sebestyénként használta a nevét, az utókor Tinódi Lantos Sebestyénként ismeri – mesélte Virágh László, a Magyar Régizenei Társaság elnöke bevezetőjében az idei Tinódi-lant díjkiosztóján, január 18-án délután a Petőfi Irodalmi Múzeum Dísztermében. Az ELTE-n olasz és pszichológia szakot végzett énekes még sok érdekeset mesélt felvezetőül, így Monteverdit idézte, aki szerint a zene a szövegnek nem úrnője, hanem szolgálója. Ezzel valójában azt akarta mondani, hogy a zenének a dramaturgiát kell alátámasztania, magyarázta később zenetörténész ismerősöm, akit kérdeztem, hogy is van ez, hogy épp az opera atyja fontosabbnak tartotta a szöveget a zenénél.
A zeneszerző olyan fontosnak érezte a szöveget, hogy megzenésítse, ezáltal megemelje, kibontsa azokat a tartalmakat, melyekhez a felületes olvasó nem jut el – fűzte tovább Virágh László, majd a társaság célját így fogalmazta meg: A régi magyar vers felelevenítése, és védekezés, hogy ne veszítsük el a régi magyar irodalmat. A táncház mozgalom, amely sikeresebb lett, mint gondolták volna, ugyancsak a megőrzés-felelevenítés jegyében született. Régen nem kellett az énekelt jelzőt mellétenni, énekelni s mondani ugyanazt jelentette. Miért van reneszánsza az énekelt versnek? Érezzük, hogy a zenét a költészettel együtt érdemes hallgatni, s a sok magyar együttes, akik verseket zenésítenek meg, ezen a nyomon jár. Castiglione Az udvari ember című művében írja: Az emberi lelket nemesíti, felüdíti, a boldogság fogalmára alkalmasítja. A modern lélektan is elismeri, őseink ösztönből csak úgy megéreztek dolgokat, amik igaznak bizonyultak.
Fodor Pál, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatója, a díj átadója maga is amatőr zenész és szívesen zenél-énekel családi körben. Köszöntötte Tinódi utódait, és elmondta, bárkik is voltak Tinódi adatközlői, nem vitték jégre, azaz történelmileg igazolható forrásokra támaszkodott, énekei forrásértékkel bírnak. Turkológusként ennek alátámasztására a 14. éneket idézte, mely egy sorsdöntő perzsa-török csata krónikája. A sahnak fogságba estek a harcban férjüket követő feleségei, akik katonai öltözékben harcoltak férjük oldalán. A történelmi források azt valószínűsítik, hogy az első feleség kiváltotta magát, a második viszont a töröknél maradt és a szultán köréhez tartozó magasrangú férfihoz adták feleségül. A történet később az est folyamán sok tréfára adott alkalmat harcoló feleségekről, asszonyi hűségről. Fodor Pál Tinódi kapcsán azt tartja fontosnak, hogy volt olyan kor, amikor az emberek az életüket adták a hazáért. Tinódi a felelős magyar értelmiség előképe, aki a vitézeknek is kiszólt, az erdélyi különutasságot sem szerette, minden kritikussága mellett mégis tudta, hogy ki ő, s hogy lojális a hazához és a magyarokhoz.
Róka Szabolcsot, az idei díjazottat Kátai Zoltán énekmondó laudálta, kiemelve olyan szakirodalmakat, mint Bartók Béla A népzenéről című könyve, a díjazottnak pedig élete történetét kellett előadnia lantkísérettel, azaz énekelve elmondani. Kobzos Kiss Tamás közben átadta az Óbudai Népzenei Iskola egykori bizonyítványát tanítványának, aki később zenélt a Tatros, Garabonciás, Mákvirág együttesekben.
Szünet után hangversenyen gyönyörködhettünk régi zenékben, Balassi, Márton deák, Károlyi Sándor és természetesen Tinódi művekben. A közönség köréből egy magát meg nem nevező irodalomtörténész szövegtöredéket juttatott el a zenészekhez, akik helyben rögtönöztek a Nádasdy Tamás levelében idézett négy Tinódi sorra, végül pedig a közönséget is megénekeltette a Régizenei Társaság csapata: Buda Ádám, Csörsz Rumen István, Kátai Zoltán, Kobzos Kiss Tamás, Kuncz László, Szabó István, Szvorák Katalin, Virágh László,Zádori Mária.
„Ímé, láthatjuk, kit is nyertünk vala” – Róka Szabolcsnak gratulálunk, a vigadáshoz idézünk egy részletet a „Sokféle részögösről” verséből:
Az bort Isten nagy jó végre nékünk terömté,
Mértékletösségvel véle élnenk engedé,
Józanságval minden őtet szépön dícsérné.
Bátor igyunk az jó borban, jó kedvet vegyünk,
Istenünknek, nemzetünknek csak mi ne véccsünk,
Ha külömben cseleködünk, lelkünkben veszünk.
Az ki szörzé, neve Sebestyén, szoméhságába,
Nyírbátorba ezörötszáz és negyvennyolcba,
Udvarbírák bort nem adnak, vannak átkjában.
Akinek pedig e zenékhez-énekekhez lenne kedve, hívják Bálint napra, a Petőfi Irodalmi Múzeumba, ahol ugyanők adnak műsort, kedvünket addig se felejtsük.
{jcomments on}
