De nekem blogot kéne írnom. És egyébként is, millió fontos dolgom van még. És nagyon régóta itt fekszünk. Szunyavezérlésben. Istenem, már a szemem is csípődik. Hiába, érzem, hogy kis teste még megfeszül, nem ernyed el. Most. Most mintha mélyebben szuszogna. – Darabos Enikő babablogja
Óvatosan megmozdulok, azonnal felkapja a fejét, és nyávogni kezd. Én meg kiborulok, hogy hát, nem igaz, kilenc óra elmúlt, fiam, dolgom van még, aludj szépen. Vártam volna még öt percet. Csak öt perc. Ezen fog múlni. Tessék, most felébredt, felháborodott, minden idegszálával azon lesz, hogy őrizzen.
És tényleg, ülök az ágyán, néma dermedésben, mert simogatásra nem vagyok képes, és érzem, hogy megfeszül a teste, úgy figyel, minden rezdülésemre. De én nem rezdülök. Elernyed. Látom a karját lehullani, mint egy őszi levél, ahogy lassan pilinkél. Kiengednek az izmok. Most jó lesz. De zsibbadni kezd a lábam. Nem baj, kibírom. Még pár perc. Ha elszavalom A walesi bárdokat, mozdulatlanul, el fog aludni.
Magamban szavalok. Látom, hogy nehezednek egyre súlyosabb szemhéjai ideges figyelmére. Elengedi magát. Elnyílik a szája. Ú, de zsibbad a lábam. Körötte csend, amerre ment, és néma tartomány. Jó lesz az. Hallom a szuszogásán, már nem kell sokáig kitartanom.
Talán megpróbálhatnám az egyik lábam leengedni a földre. Hanyatt fekszik, kezei kétoldalt. Minden szakértő azt mondaná, alszik. Az egyik lábam óvatosan lecsúsztatom az ágyról. A másik lüktet. Semmi mozgás. Ti urak, ti urak! Na, jó, már nincs sok. Ha bejönnek a bárdok, megmozdítom a másik lábamat is.
De akkor hirtelen megrezdül, és azonnal nyávogni kezd. Orcáikon mint félelem, sápadt el a harag. Nincs erre jobb szó – nem sírás, mert semmije se fáj, nem panasz, mert itt vagyok mellette, még ha simogatásképtelen, morcos állapotban is. Nyávogás. Idegtépő, nyűgös, felesleges. Haragos vagyok, bosszús, sőt, mi több, iszonyú ideges, az anyádat (engem!), büdös kölyök!
Aludj, fiam, ne ülj fel, egyáltalán ne ülj fel. (A walesi bárdoknak annyi.)
Na, most képzeld el, egy félálomban ringatózó gyereknek azt sistergi az anyja, hogy aluggyfiamneüjjfel!!! Nincs az a félálom, ami el ne illanna egy ilyen hang hallatán. És akkor most nem gondolok bele, hogy…
(Hogy ezt írom, odafönt megszerezte a távirányítót és felhangosította a vízipóló meccset!)
… elölről kezdhetjük az egész vacakolást, ugyuli-bugyulit, félálmot. Nem, ez most meghalad, kipróbálom, lejövök, oldja meg. És akkor rövid bömbölés után kicaplat a szobájából, majd nekilát az én kisfiam rázni a biztonsági rácsot. Ráz és szuszog. Némán. Ráz és ráz.
Hallgatjuk a mérkőzést, elmúlt tíz óra. Állítólag minden monyók elalszik egyszer. Igazolták már ezt az állítást?
