„Lassan fogod olvasni: nem akarod, hogy vége legyen!” – Guardian. És még lehet, hogy sírni is fogsz. – A Szerk.
Célom az volt – írja a szerző -,hogy az olvasó lássa, milyen szenvedélyes, romantikus és spirituális kihívás, egyben utazás is az orvoslás: nemcsak különleges, de kockázatos vállalkozás. A nyugati világban kevés fiatal látja ezt meg a modern kórházak steril folyosóin, ahol az orvosok és nővérek villogó monitorok mögött görnyednek, a betegeket pedig hol ilyen, hol olyan tesztekre küldik. Egy ilyen világban az orvoslásnak ez a másik oldala elvész.
1947-ben a fiatal és csodaszép apácát, az indiai Áldás nővért Afrikába küldik, hogy egy kórházban teljesítsen szolgálatot. A viharos hajóút alatt a végkimerülésig ápol egy angol sebészt, Stone doktort, majd elválnak útjaik. Néhány évvel később az etióp fővárosban lévő Nemhely nevű (elírás, egy hivatalnok rosszul jegyezte le a „Menhely” szót) parányi missziós kórházban találkoznak újra, és hét évig dolgoznak együtt. A zárkózott, érzelmei kifejezésére képtelen orvos egy sérülékeny pillanatában a műtősnővér karjaiban keres vigasztalást. Az apáca és dr. Stone rövid életű szerelmének következményei súlyosak: az egypetéjÀ? ikerfiúk születése a fiatal nővér életét követeli, az orvos pedig elmenekül, magára hagyja az újszülötteket. A két fiú, Siva és Marion keveset tudnak szüleikről, édesapjuk soha többé nem jelentkezik, egy indiai orvos házaspár neveli fel őket nagy szeretetben. Fiatalságukat meghatározza az ’50-es és ’60-as évek etióp diktatúrája és a kórház, ahol nevelőszüleik dolgoznak, nem is csoda, hogy mindketten orvosok lesznek. Marion felnőtt fejjel, Amerikába való disszidálása után próbálja megismerni szüleik történetét.
Abraham Verghese indiai szüleivel Etiópiában, Addisz-Abebában nőtt fel. Orvosi tanulmányait Madraszban (India) végezte, majd szüleit követve az Egyesült Államokban helyezkedett el. A ’80-as években sokat dolgozott HIV-pozitív betegekkel – ez az élmény inspirálta a My Own Country: A Doctor’s Story című kötetét, melyet a Time magazin beválasztott az év legjobb öt könyve közé. Írásai azóta többek között a New Yorkerben, a New York Timesban és a Wall Street Journalben jelentek meg. Második könyve, a The Tennis Partner: A Story of Friendship and Loss a függőség témáját boncolgatta.
Fordította: Mallász Rita
Terjedelem: 624 oldal
Méret: 160×230 mm
Kötés: Keménytábla, védőborító
Ár: 4490 Ft
A szerzőről:
Gyógyítóként élénken foglalkoztatja a beteg és orvosa között kialakuló viszony, illetve hisz az ápoláshoz szükséges empátia és érzékenység szerepének fontosságában. A Könnyek kapujában című első regényében – mely a kritikusokat többek között Naipaulra, Dickensre és William Boydra emlékeztette – előtérbe helyezte az orvoslásnak ezt az oldalát.
Részlet a könyvből:
„SivaMarion természetes születése esetén – amit persze eleve kizárt összenőtt fejünk – a fejjel elsőnek kibukkanó Siva lett volna az elsőszülött, úgyszólván a rangidős kettőnk közül. Mivel azonban születésünk sorrendje a császármetszés folytán felcserélődött, én láttam meg először a napvilágot, s így, ha alig néhány másodperccel is, de én lettem az idősebb. Talán ennek köszönhetően váltam SivaMarion szószólójává. Azon számtalan alkalom közül, amikor Hemá és Gós nyomában tipegtünk a Piazzán, vagy a Merkatót ellepő gharryk és teherkocsik között cikázva a Motilal Ruhaáruházba léptünk, egyetlenegyszer sem hallottam olyasmit Hemá szájából, hogy „De jól állna Sivának ez a kék ing!” vagy „Ez a szandál pont jó lesz Marionnak.” Gós doktor úr és Hemá doktornő érkezésére nagy hirtelenjében leporolt székek kerültek elő, a kifutófiúk pedig minden tiltakozás ellenére hamarosan langyos kólával, Fantával és süteményekkel jelnetek meg. Szabócentik kígyóztak körülöttünk, arcunkat érdes kezek csipkedték, és kisebbfajta tömeg meregette ránk a szemét, mintha SivaMarion is a Szidiszt Kilo ketrecbe zárt oroszlánjaihoz hasonló látványosság volna. Végeredményképp Hemá és Gós minden alkalommal két egyforma darabot vásárolt a szükségesnek ítélt ruhaneműkből. A krikett-ütőkkel, töltőtollakkal és biciklikkel sem történt ez másként. „De édesek!” mondogatták az emberek az utcán. Vajon valóban azt képzelték, magunktól jutott eszünkbe egyformán öltözni? Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy egyszer megpróbáltam különbözni a testvéremtől, de a tükörképünk láttán jobb belátásra tértem. Mintha kilógott volna a sliccem. Egyszerűen nem stimmelt valami.”
{jcomments on}
