Archív

Mint égen parázsló csillagok

csillag

Milyen barátja, kérdezte a nénikém. Anyu még özvegyen se csalta meg aput. Soha. [Király Kinga Júlia Jármok, asszonyok rovata]

Tüzes végit a seggedbe, mondta a nagyanyám, amikor először kapott el cigizni, és elerenyesztette az ajkait, ezzel együtt a dühe is lohadt, kifújta a levegőt, fodrokba gyűrődött a lila hús, ami az imént még aszottan feszült, lankadó dühében egy pillanatra megújult benne a létezés, csatakzott a vér a hajszálerekben, arca fiatal lett megint, halántékán felszívódott a seb, amit a sugárterápia hetek óta nem tudott eltűntetni, a fodrozódó ajkak hol nekiverődtek a protézisének, hol meg eltávolodva tőle az orrnyerget akarták elárasztani, cuppogva, toccsanva, a féltésnek orkán az ereje, mint a köhögésé, még a nyála is alábugyborkékolt, növelve a hatást, kezét csipőre akarta tenni, akárha emlékeztetnie kellett volna önmagát, akárha tudta volna, most az egyszer még meg kéne tennie, és a kételyt, hogy vajon miért tenné, hogy vajon van-e még elég erő ebben a mozdulatban, most azonnal elhessentenie, hinni kéne ehelyett önmagában, a felfodrozódó ajkában és nyálában, a rákos seb pillanatnyi begyógyulásában, a dühében, hogy szivar lóg a számban, tudnia kéne, hogy a kezét, a nagyanyám csípőre tett kezét nem fogja legyőzni apám elcsattanó tenyere, de még a nadrágszíja se, talán ezért is szerettem nála lenni, inkább, semhogy otthon, naphosszat ágyban és fákon, építőtelepeken, kőcsúszdákon, estére kéken-zölden és maszatosan, olykor tenyérnyi varral a lábszáramon, fáj-e, kérdezte, miközben pálinkával a sebet pucolta, és én végre elsírhattam magam, mert bármilyen kemény volt az én nagyanyám, estére mégis csak asszonyok voltunk magunk között, azt a teremburáját, ebadta pupukája, s kifésülte a hajamból a bogáncsokat, vagy szemöldökcsipesszel tépdeste az ínyembe fúródott vadárpa kalászait, amit fogadásból ettem, hogy bebizonyítsam, fiú vagyok én is, kész a szövetségre, mert a lányok közül, családi barátkozások okán, ha csak eggyel is összetereltek, márpedig bőven volt rá példa és alkalom, szétkarmolt képpel és bevert fejjel menekült anyjához az összes, hiábavaló volt minden próbálkozás, szép szó, instrukció, senki se akarta megérteni, hogy ha a babáink összevesznek, akkor nekünk is kötelességünk megnyúzni egymást, hát nem ugyanezt csinálják a szüleink, miután egyik is, másik is, véres-taknyos képét az anyja szoknyájába kente, nahát, meg kéne nevelnetek ezt a gyermeket, szóljatok, ha majd elkészültetek, nagyanyám meg pisolygott nagy sejtelmesen, nem rossz ez a gyermek, csak olyan csintalanka, mint én voltam egykor, és az ölébe vett, és elmondta újra meg újra, hogyan szorult bele a mosdófazékba, mert nem akarta, hogy a testvérei használt fürdővizében utoljára őt mosdassák meg, ezért már kora reggel kiment az udvarba, és szépen beletelepedett, de volt úgy is, hogy fakanállal eredt utánam, adok én neked vakolást, sipította, miután a pult alól és drága pénzen szerzett arckrémével betömtem a padlásfeljárónál az egérlyukat, hogyan is mondhattam volna el, teljességgel lehetetlen bármit mondani, ha valaki épp a mérgét készül elereszteni, hogy miatta vakoltam be azt az egeret, ami annyiszor elvitte a dugipénzét és a családi ékszereket, persze, senki nem kötötte az orromra akkoriban, hogy az egér a szekut jelenti, vagyis az általános amnesztiát, hogy besurranásnak álcázva megkaparintsák az emberek maradék vagyonát, a nagyanyám meg csak futott utánam, hadonászott a fakanalával, én eltűntem a disznópajtában, ahová ő már nem fért be, ezért fújtatott még párat, majd ott hagyott, később visszajött megnézni, még élek-e, és amikor meglátta, hogy Gazsival, a kismalaccal összeölelkezve alszom, rimánkodni kezdett, csokit hozott, tüzes végit a seggedbe, mondta a nagyanyám akkor, mikor utoljára akarta csipőre tenni a kezét, de meggondolta és még el is nevette magát, kicsivel később viszont meglátta, hogy egy fiú is heverészik a középső szobában, és csak akkor döbbent rá igazán, hogy ő meg én valóban hasonlóak vagyunk. Soha többé nem mondta, hogy pupukája nagymamának, és karácsonyra se kaptam már ajándékot, csak pénzt és takarékkönyveket.
Ültünk az erkélyen, és egy üveg pezsgő mellett meséltem nagyanyám lányának a nagyanyámat. Úgy éreztem, ravasz vagyok, alattomos, az emlékeim otthonossága visszaröpítheti a családnak ezt a részét az eltemetett saját múltjába, ahonnan eljönni senki nem volt kénytelen, hiszen hányan benne maradtak, s nem csak túlélték, de egyesek még jobban is jártak azoknál, akik az emléktelenségen kívül mást nem vittek magukkal, és tágasságnak hitték a koppanó magányt, lehetőségeknek a kiegyenesedés gyötrő éberségeit.
Nahát, mondta a nénikém, ez nekem valami egészen új. Anyám sírós volt, termetes, mégis törékeny, míg meg nem özvegyült, hajnalonta járt piacra, s reggel tízre már elkészült az ebéd, délutánonként vasalt, ha előző nap nagymosást tartott, szabályosan teltek a napok, mulatni jártak, volt saját szeparéjuk is, a primás is tudta, mikor kell odamuzsikálni, s őket fuvarozta utoljára az utolsó konflis, apám halála után egyszer felborította az asztalt, azt mondta, miért hagytál engem el, majd a törött üveglap cserepei között éjszakáig sírt, ezt ismételgette órákon hát, hogy miért hagytál engem el, szajkózta apám nevét, többször már nem láttam sírni őt, vett egy gombvarró gépet, hajnalban megint piacra járt, reggel tízre elkészült az ebéd, el a napi gombadag is, délutánonként vasalt, ha előző nap nagymosást tartott, este kihordtuk a gombokat, azokból tartott el az egyetemen, aztán már nem kellettek a gombok, ki is ment divatból, el is irigyelték tőle, egyetlen műhely sem vásárolta fel, akkor megtanult hímezni, azzal házalt, ment Bulgáriába, Magyarországra, Jugoszláviába, Csehszlovákiába, egyre csak telt, kövéredett, elképzelni sem tudtuk, hogy fér fel a vonatra, hol alszik, merre jár, gondolj csak bele, azokban az időkben, akkora súllyal, plusz a málha, amit cipelt, eladta a varrottasokat, a gobelineket, azokból anyagokat vett, azt hazahozta, eladta a műhelyeknek, abból hímzőcérnát és vásznakat, de reggel tízkor minden nap elkészült az ebéd.
Nagyanyám úgy tudott nevetni, ahogy senki, hosszan hunyorgott előtte, elhúzta a száját, slégen vett levegőt, akárha előre fékezni akarta volna, aztán mégis kirobbant belőle, s mikor elszégyellte magát, elcsendesedett hirtelen, és azt mondta, hogy menj el, fiam, menj el, beszélsz itt nekem sületlenségeket; akkor is ezt mondta, ha előtte senki nem szóltalt meg. Nagyanyámnak gyönyörű rúzsai voltak, ciklámen, mályva, rubintvörös, illatozott tőlük a komódfiók, később belejátszott ebbe az illatba a visszérkenőcs, elfanyarodott a kisszoba, ha az ember kutatni akart nála, márpedig kutatni mindig érdemes volt, hol egy porcelánbaba feje, hol egy avas csoki került elő, de volt, hogy újságpapírban méteres kasmírokat találtam, amiből még aznap szoknya lett, csak úgy irigykedett rám az iskola, mert hiába rejtegette kincseit a nagyanyám, ha a kezembe kerültek, meg se kérdezte, miért kutattam, nemhogy összeszidott volna, lehet, ebben is magára ismert, nem tudom, tény, hogy leült mindjárt a varrógéphez, s amíg felfűzte a cérnákat, csendben motyogott, tetszik neki, hát már hogyne tetszene, ilyesmiket mondogatott, és fél óra múlva színére fordította, kirázta az elkészült darabot, lecsipegette a cérnavégeket, én meg futottam a hátsó szobába a nagy tükör elé, még aludni is abban akartam, hogy már álmomban felkészüljek a másnapi hatásra, és ha este átjött nagyanyámnak valamelyik barátja, csak úgy foghegyről odavetette:
– Te fiam, nem mutatod meg az új ruhát neki?
Milyen barátja, kérdezte a nénikém. Anyu még özvegyen se csalta meg aput. Soha.
Pedig voltak neki barátai.
Rémeket látsz. Nem volt neki arra kedve, ideje se.
Pedig igen.
Te fiam, mondta erre a nagyanyám lánya, későre járt már, az erkélyről egészen közelinek látszott az ég, holnap jön a vőm, én meg nem leszek itt, és hát nem kéne egyedül lennetek a házban, nem miattad, drága gyermek, benned megbízom, de annak a fiúnak olyan a tekintete, érted, és az én házamban ezt nem engedhetem.
De mit?
Nem engedhetem meg, és kész. Úgyhogy keress magadnak erre a pár napra valami lakhatást.
De hol? Senkit se ismerek.
Nem tudom, fiam, de meg kell értened. Nekem a lányom boldogsága mindennél fontosabb. Nincs nekem más, csak a gyermekem.
Van úgy, hogy az embernek kihagy az emlékezése, kiköltözik belőle, magával viszi a lelket és a tudatot is, hogy valamivel távolabb, akárha egy megkettőződött énbe bújna, elfészkelje magát, és számot adjon mindenről, amiből az illető emlékezés állt. Ez történt akkor az erkélyen is. Tőlem karnyújtásnyira egy addigi, eltávozott énem lázasan dolgozott az emlékein, az új pedig, vagyis az elhagyott részem néma tudattalanságban ücsörgött a csillagok alatt. Mit csináltam. Mit mondhattam. Hol vagyok. Honnan. Miből. Félmondatokban faggattam, a muskátlikra nézve, mintha ott lenne a folytatásom, hogy akkor most mire jutott. Nem kaptam választ. Azóta se. Üresben járt, de jó hangosan, a szétszerelt emlékezés.
Ende der Vorstellung, mondta a nénikém, irány az ágy.
Szót fogadtam, próbáltam belealudni a kattogásba, a választalanságba, nem gondolni arra, hol alszom pár nap múlva, hogyan kelek fel háromkor vagy tán annál is előbb, honnan hajtok át majd az idegen városon, mindez fölösleges volt, mert aludni, lám, úgysem tudok.
Kimentem újra az erkélyre, az ég most egy arasznyit arrébb költözött, a csillagok, mint házibuliban párcsere után, bagóztak arctalanul. Tüzes végit a seggedbe, mondtam, és rágyújtottam. Kellett volna a nagyanyám szoknyája, hogy belekenjem a taknyomat. Mint a lánykák, akiket összevertem akkoriban, mert nem tudtak rendesen babázni, mert én nem akartam, hogy rendesen tudjanak. Volt egy csillag, nem az esthajnal, ami jobban parázslott. Valahányszor beleszívtam a cigimbe, hunyorgott, ahogy nagyanyám kacagás előtt. Könnyek között így láttam legalábbis.
A családnak az a része, aki most befogadott, sose ismerte az én nagyanyámat. Hús a húsnak olykor a legidegenebbike. Messze sodródnak egymástól, váltott ütemre járják a mozdulatlanságot, mint rossz szeretők, ha a vágy megkristályosodik. Úgy pillognak egymásra, olyan távlatokból, mint égen parázsló csillagok.

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top