Tarján Tamás irodalomtörténész, egyetemi docens, színikritikus és dramaturg novemberben Tiszakécskén, a Könyvkóstoló irodalmi est vendége volt. Ebből az alkalomból, s persze a Librarius felkérésére készült vele az alábbi interjú. – Böszörményi Gyula interjúja
Tarján Tamás irodalomtörténész, egyetemi docens, színikritikus és dramaturg novemberben Tiszakécskén, a Könyvkóstoló irodalmi est vendége volt. Ebből az alkalomból, s persze a Librarius felkérésére készült vele az alábbi interjú. – Böszörményi Gyula interjúja
Ha jól tudom, valaha Major Tamás meghívására, inspirációjára kerültél először a színház közelébe. Hogy érzed, mennyiben különbözik a hetvenes-nyolcvanas évek magyar színjátszása a maitól?
Major Tamás a maga bölcsességével 1970-71-ben fiatal szövetségeseket keresett az akkori Katona József Színházba, főleg a saját, és tanítványa, Iglódi István munkájához. Egyébként nem is nagyon kellett a bölcsészkarra átsétálnia és győzködnie minket, hisz mentünk magunktól is, méghozzá épp arrafelé, amerre az ő nagy váltásai, Sztanyiszlavszkijtól Brecht felé fordulásai zajlottak. S persze személy szerint ő maga is izgatott minket. Én akkoriban már gyakorlott színházba járó voltam, mivel 16 éves koromtól fogva a minden esti színház jelentette számomra a lehetőséget, hogy a családból kilépve kamasz-szabadságomat keressem. Nem értettem hozzá, de volt tapasztalatom és volt egy bizonyos extenzív látóköröm. A korabeli magyar színház sokkal konzervatívabb és osztatlanabb volt, mint a mai, amiről azt lehet mondani, hogy tán nem minden tekintetben európai rangú, ráadásul nagyon sok anomáliával küzd, de fővárosi és országos tekintetben is sokkal több térképfoltból, színből, fénypontból áll, mint a régi. Ugyanakkor az én egyetemista éveimre, a hetvenes évek első felére esett a vidéki Magyarország színházainak tomboló és forradalmi fölfutása. Manapság ez másként van. Ma Budapest elhanyagoltabb szellemi perifériáján, inkább csak az ún. rétegközönség által látogatott színházakban működnek igazán dinamikus műhelyek, melyek közé beékelődik egy-két nagy hagyományokkal bíró társulat is. Én, ha választani kell, akkor illő alázattal és szeretettel gondolok fiatalkorom színházára, de mindenképpen a már érett koromban megtapasztalt magyar színházat választom.
A 70-es évek elején álltál először a diákok elé. Miért szeretsz – ha egyáltalán szeretsz – tanítani?
Szeretek, bár eredetileg mindennek készültem, csak tanárnak nem. Úgy gondoltam, a tanári diplomám semmire nem lesz jó. 1972-ben a vizsgatanításomra való fölkészülést azzal kezdtem, hogy bizakodtam: talán egy idősebb vezető tanárember mellé kerülök, akitől majd sokat tanulhatok, vagy esetleg egy fiatal vezető tanárNŐhöz, aki mellett, hogy is mondjam, mint trubadúr léphetek föl. Akkor még ilyen tévképzeteket ápoltam. Természetesen ezek után egy nem épp pályakezdő vezető tanárnőt kaptam, akinek még az emlékét is áldom. Bächer Iván az egyik regényében – ő is diákja, később pedig tanárjelöltje volt – megidézte e tanárnő, azaz Szilágyi Péterné alakját. Tőle nemcsak, hogy nagyon sokat tanultam, de váratlan lehetőséget is kaptam: 1973 nőnapján, a legelső tényleges tanítási napomon ugyanis, itt és most nem részletezhető módon, akaratlan baklövést követtem el, ami az egész osztályra ráfagyasztotta az órának a burkát. Ám a tanárnő megbocsátotta vétkemet, mi több, azt mondta: „Tamás, az érettségiig maga viszi az osztályt”. Rám bízott tehát egy érettségiző társaságot, melyben olyanok ültek, mint a ma már Széky János néven ismert Székely János, élvonalbeli műfordító, és Varga Júlia, aki később kiváló, a pedagógia kérdéseiben is otthonosan mozgó közgazdászként vált ismertté. Nagyszerű osztály volt, s én sülve-főve, heti hat órában és délutánonként is együtt éltem velük, miközben az érettségi felé kísértem őket. Ez volt az a pillanat, mikor a pedagógia, a nevelés összes szépsége és dilemmája megérintett. Ráadásul pontosan ekkortájt történt, hogy miután a Tudományos Diákköri Konferencián első díjat nyertem – elsőt, de nem a fődíjat, mert azt Szilágyi Ákos nyerte, megérdemelten –, a későbbi tanszékvezetőm, Király István meghívott a tanszékére tudományos segédmunkatársnak. Így tehát egyszerre két inspirációt is kaptam arra, hogy tanítsak. Ahogy becsöppentem ebbe, már szinte az első félévben meghoztam magamban a döntést: semmi más nem fog a későbbiekben érdekelni, csakis a tanítás. Király viszont később arra próbált rábeszélni, hogy legalább félállásban hagyjam el az egyetemet, mert szerinte nem lehet egy egész életet csak tanítással kitölteni. Persze számomra azért akadt más is: a színház (dramaturgi tevékenység de főleg kritikaírás), a televíziós munka, egyebek, ám az egyetemről, az oktatás mezejéről sosem vonultam ki, mert ennél jobbat el sem tudok képzelni. Idősebb fejjel ez az öröm még azzal is tetéződött, hogy a mai napig fiatalok között lehetek, s élvezhetem a tudásátadás folyamatát, s azt, hogy nemcsak magyarázhatok nekik, de ők azonnal „visszamagyaráznak”, kritizálnak, kérdeznek, mert hisz az igazi tanítás erről a kölcsönös dinamizmusról ismerszik meg. Akkor jó és eredményes a folyamat, ha nemcsak a tanárból áramlik a gondolat a diákközösség felé, hanem folyamatosan vissza is tükröződik.
Másképp tanítasz ma, mint mondjuk a 80-as, 90-es években?
Amennyiben tényleg az a szerencsés helyzet áll elő, hogy valóban átadom a tudást, akkor igen, méghozzá radikálisan másképp. 1985-90-ig a bölcsészkar magyar szakára bekerülő diákok döntő többsége az ország középiskoláiban lényegében azonos kultúrához, azonos ismeretanyaghoz jutott. Amióta azonban léteznek alternatív tankönyvek, valamint rengeteg egymástól eltérő iskolafokozat jött létre, azóta szinte kiszámíthatatlan, hogy ki honnan, milyen tudást hoz. Ez a tudás persze lehet nagyon érzékeny, és könnyen akcióba hozható, ám a tárgyi tudás tekintetében a diákság előkészítettsége ma sokkal-sokkal szórtabb és rosszabb, mint korábban volt. Ebből következik, hogy az egyetemi tudásátadás formája sokszor kényszerűségből kell, hogy változzon, hisz gyakran muszáj pl. harmadikos gimnazista anyagot tanítanom, egyszerűen azért, mert én még tanultam Tompa Mihályról, ők azonban már nem, vagy csak felületesen. Engem annak idején az iskolában, a szakkörökben és más módokon alaposan fölkészítettek a kortárs magyar irodalomból. Ma ezt a tudásalapot a diákoknak csak nagyon csekély része kapja meg. Amikor tanítani kezdtem, az akkori diákjaim tudása alig-alig volt kevesebb, mint az enyém, így aztán túlzottan én magam sem okoskodhattam, hisz az öt év korelőny és tudáselőny igen csekélyke volt. Ma már 35-40 évvel járok előttük, mégsem lett könnyebb a helyzet, mert közben megváltozott a tanár és diák egymás közti szituációja: más alaphelyzetből beszélek én, mint amilyen alaphelyzetből ők hallgatnak engem. Épp ezért nagy mértékben át kellett alakítanom a tanári szisztémámat, s állandóan résen kell lennem, hogy a diákviselkedés és a befogadásmód folyton változó rendszerét követni tudjam. Reagálnom kell pl. az interneten föllelhető tudásanyag használatának és kritikájának a kérdésére, vagy a könyvtárak és a könyvkiadás szerkezetének átrendeződésére. A mi időnkben – úgy értem, amikor én egyetemista voltam – egy érdeklődésre számot tartó verseskötet legalább háromezer példányban jelent meg, ma viszont sokszor háromszázban sem. Ergo: hiába jelölöm ki a jelentékeny költő jelentékeny könyvét, a diákom nem tudja megvenni, még ha van is rá pénze, mert a háromszáz példányból jó, hogyha ötven van a könyvesboltokban, s kérdéses, hogy abból jut-e neki. A tudáselsajátítás, -birtoklás, és -felhasználás annyira átalakult, hogy szinte össze sem tudom hasonlítani a negyven év előttivel.
Hogy érzed, fontos-e még az irodalomkritika, s ha igen, akkor kinek? Persze a kritikuson kívül…
Erre nagyon messziről és nagyon nagyképűen indítom a választ. Mikor valaki átveszi az irodalmi Nobel-díjat, a beszédében legtöbbször elmondja, kinek is ír: Istennek, az utókornak, a kritikának, a kortársaknak, az olvasóknak stb. A legigazabb válasz azonban a „maga kinek ír” kérdésre az volna, hogy bizony az író önmagának ír! A kritikus épp így van a kritikáival. Ha ráadásul – jó esetben – a műfaj és a művészeti ág megszállottja, elkötelezettje, akkor számára a kritikaírás egyfajta mindennapi önkifejezési mód is, mely már-már olyan, mint az esti fohász; ha nem mondja el, hiányzik. Én magam úgy vagyok vele, hogy ha legalább fejben aznap nem gyakoroltam a kritikaírást – mert nem kell minden nap megírni egy kritikát, elég a „kritikai gondolkodást” gyakorolni! –, pl. a napi olvasmányomról a naplómba írt néhány mondat erejéig, akkor szakmai higiénés hiányérzetem van. Ha viszont a kérdésnek azt a nyilván nem rejtett oldalát nézem, hogy a társadalomnak, az irodalommal foglalkozó embereknek mennyire van szükségük a kritikára, akkor azt mondom, hogy nagyon megváltozott ez a „szükségességi fok”. Sokkal kevesebb elolvasott könyvvel, komolyan mérlegelhető címmel számolhatunk, és más az olvasóközönség. Összességében mégis inkább pozitív hangulatban vagyok, és így kedvezőnek tetsző választ adhatok. Úgy látom, a nem szakmai körökben mozgó, egyszerűen csak olvasó embernek ahhoz, hogy valamelyest otthonosan és biztonságban érezze magát az irodalom és a művészetek egészében, szüksége van a megszólító, társalkodó, orientáló a saját véleményformálását is kibontakozni hagyó kritikai közéletre. Ez pedig tulajdonképpen a mai magyar irodalomban is megvan. Persze nem azt mondom, hogy a kritikai közélet hibátlanul működik, s azt sem, hogy a szakmai vélemények minden remélt olvasóhoz eljutnak, de egészében a kritika műfaj halálát vagy elöregedését egyáltalán nem tapasztalom és nem érzem.
Reményi József Tamással több paródiakötetet is írtatok. Hogy született az ötlet, miként találtatok egymásra és magára a parodizálásra?
Első lépésként azt kellett kitalálni, hogy Tamás „Tamás” legyen, hisz ő eredetileg József, és a „tamássága” csupán az édesapjával való névazonosság elkerülése okán született. Büszkén mondom, hogy a nevet én adtam – vagy ő kérte? –, így tehát az én nevem az ő „Tamása”, ugyanakkor lélekben én is „József” vagyok. Kezdetben egyetemi rendezvényeken, élőszóban kezdtünk gúnyolódva nevettetni. Emlékszem, hogy Spiró Györgyben is hasonló szándékok éltek, de sorolhatnék még néhány olyan társat, aki e késztetését a későbbiekben szépírói ténykedésébe építette. Miután mi nem lettünk szépírók, így maradt egy nyitott vegyértékünk, amit azután a megrendelések – elsőként Berkes Erzsébet, már elhunyt kolléganőnk felkérése –kötöttek le. Ezután a nemrég elhunyt Illés Lajos szerkesztőnél jelentkezhettünk, aki már egy egész kötetnyi ilyen szöveg összegyűjtését látta jónak, s nemsokára meg is jelent az Írtok ti így? című könyvünk (amelynek mostanában, számunkra is örömteli meglepetésként, új kiadása készül, sőt e-könyv is lesz belőle). Innentől kezdve mi ezt a dolgot tulajdonképpen szisztematikusan műveltük. Egyébként elárulom, hogy soha, semmilyen paródiát nem írtunk együtt. Mindketten megírjuk a magunk penzumát, s az így született szövegeken kezdünk el közösen gondolkodni, dolgozni, egészen addig, míg végül ez a folyamat valóban közössé teszi azokat. Amíg nem volt számítógép, addig én ültem az írógépnél, és Reményi Jóska a kéziratokat összegezve diktált. Így tehát az „utolsó leütés” mindig az én lehetőségem volt, s ha ő azt mondta, hogy „kétszer kettő”, én attól még üthettem volna akár „nyolcszor hatot” is – bár ezt sosem tettem. Amióta van számítógép, azóta viszont a variációkat küldözgetjük egymásnak, folyamatos javítások révén működünk együtt (mint a Kortárs folyóirat verspályázatán is, a 2011. novemberi számban desztillálódott eredmény mutatja legfrissebben). Ennek a közös alkotásnak voltak persze számunkra nagy pillanatai is, például mikor futballmeccsen, az unalmas negyedórákban egymásnak mondtuk a szövegeket, és azokkal röhögtettük bágyadó környezetünket. Emlékszem olyan vidéki autóbuszutakra, országjárásunk alkalmával, amikor a buszváró közönségét szórakoztattuk akaratlanul is, és e hangos „próbák” alatt természetesen maga a szöveg is állandóan alakult, a végeredményt pedig csak rögzíteni kellett.
Nem tudom, hogy igazam van-e, amikor azt mondom, hogy kritikusnak lenni kissé olyan, mint aknamezőn balettozni, és te már elég régóta műveled ezt. Az eltelt esztendők alatt sok sértett, haragos szerzőt, színészt, kollégát sikerült összegyűjtened?
Ezt az ember nem nagyon tudja megállapítani. Úgy gondolom, nem vagyok naiv, ha azt mondom, hogy ha az irodalmi életben úgy háromezer szereplővel számolok, akkor közülük legalább háromszáz nagyon haragszik rám valamely írásom miatt. Eddigi életemben körülbelül ezernyolcszáz színikritikát és ezeregyszáz-ezerkétszáz könyvkritikát írtam, de lehet, hogy tán még többet is. Ez nagyon nagy szám. Ennyi alkalommal fogalmazva meg véleményt biztos, hogy olykor tévedtem, és az is biztos, hogy sok esetben nem a legszerencsésebben választott, nem a legpontosabb szavakat használtam. Egyébként pedig én is írtam vagy harmincöt könyvet, s egyiknek a kritikai visszhangjával sem voltam elégedett, sőt azt mondhatnám, hogy minden kötetem minden kritikusára egy kicsit haragszom, mert nem azt látta a szövegeimben, amit én látok, s persze csak én láthatok. Ergo: bele tudom élni magam a sértettek a pozíciójába, de ezt – néhány kivételtől eltekintve – nem szokták, nem szoktuk a kritikus tudomására hozni. De nézhetjük fordítva is a dolgot, hisz az általam írt kritikákra életemben eddig legalább harminc boldog, lelkes, „így még senki nem látta meg, hogy én ki vagyok” köszönetnyilvánítást is kaptam. Például Deák Tamás prózaíró – akinek még a nevét is kezdjük elfelejteni, pedig micsoda ragyogó agglegény-könyvet (fiktív emlékiratot) írt, és milyen remek novellái voltak! – betegeskedve, már alig-alig olvasható betűivel egyszer azt írta nekem: „Ezért ír egy író, hogy egy ilyen kritikát kapjon”. És persze jól tudom, hogy számtanilag a harminc elismerő vélemény sokkal kevesebb, mint a minimum háromszáz, legszívesebben aknát robbantó kollégám, de aki kritikus lesz, összességében úgysem ezzel számol.
Az egyik fő kutatási területed kedves verébszerető barátunk, Tandori Dezső költészete. Miért ragadott meg ennyire mindaz, ami Tandori?
Épp azért, mert nem ragadott meg. A középiskolától búcsúzóban Jelenits István, az én kedves hittantanárom, aki szakkörben magyart is tanított nekem, hívta fel a figyelmemet Tandorira. Olyannyira sikerült ez a figyelemfelhívás, hogy amikor egy évvel később, 1968-ban – én már egyetemista voltam – megjelent Tandori első kötete, én sznob módon rögvest kettőt vettem belőle. A fölös példányt később eladtam Jelenitsnek, akinek ugyan ajándékba szántam, ám ő mindenképp ki akarta fizetni. Innentől kezdve azonban három éven keresztül az első Tandori-kötetből egyetlen árva kukkot sem értettem, míg végül valami megvilágosodásszerű élményem támadt. Történt ugyanis, hogy egy stilisztika szemináriumon, ahol az öreg, konzervatív tanárunk bosszantására kezdtem Tandori-verset elemezni, egyszer csak – talán a kontraszelekciós elemzési mód okán – hirtelen történt velem valami, amit „első tapintású, első érintésű” Tandori-ismeretnek lehet nevezni. Sőt, nemcsak belőlem, de a kollégáimból, a környezetemből, mi több, még a megtámadott vagy bántani, piszkálni kívánt tanárból is kihozott valami megértés-csírát. Onnantól kezdve az öröm, hogy megértettem azt, amiről úgy gondoltam, hogy sosem fogom megérteni, végre felfogható, leírható, továbbadható, újragondolható isnpiratív és gyönyörűséges dolgokat kezdett láttatni velem a Tandori-versekben. A második, harmadik, negyedik kötete olvasásakor – a húszas-harmincas éveimet taposva – már úgy éreztem, leginkább a saját elégikus életérzületeimre, vagy a nyelvvel kapcsolatos játékszándékaimra, s elsősorban a grammatikában megmutatkozó „világrébuszosságra” vezet rá engem Tandori. Ettől függetlenül a magam számára is az a legfurcsább, hogy legalábbis mennyiségileg – tekintve a Tandori-bibliográfiát – minden kortárs magyar szerző közül én írtam a legtöbbet róla. Ennek persze nagyon sok része csupán elhulló verébtoll. Egy-kettőről viszont azt gondolom – mert maga Tandori is így gondolta, hisz nagyon szép rajzokkal és egyéb köszönetekkel jutalmazta –, hogy megállja a helyét. Ráadásul a könyvespolcon, a könyvtárakban is egymás mellett vagyunk (Tandori – Tarján), s ez a szomszédosság egyben lelki és tudati szomszédosság is: ezt én a mai napig érzem, vállalom, hisz talán Tandori az, akinek bármilyen korszakváltása, stílusfordulata után két nappal én már szívesen hallgatom az új hangot, és megyek bele, megyek vele, s próbálom interpretálni.
És mi a helyzet a szatírával?
A szatírát, mint irodalmi hagyományt vagy mint hangnemet és értékrendet, Király Istvántól kaptam. Már említettem, hogy neki az egész pályám alakulásában nagy szerepe volt. Mikor doktori disszertációhoz kellett témát választanom, és fikarcnyi ötletem sem volt, Király azt mondta: „Maga egy enfant terrible, egy megveszekedett Kakuk Marci, egy örök nagyszájú szegénylegény. Figyeljen ide – mert akkor még magázott, vagy ebből az alkalomból újra magázott –, írjon maga Tersánszkyról! Magának pont egy ilyen társadalmon kívüli alak való, úgyhogy ezekben az anarchisztikus könyvekben majd önmagára talál, és megtanul szembenézni bizonyos problémákkal.” A történet így nagyon szép lenne, csak aztán mégsem ekként alakult, mert három-négy hét múlva, miután az első kezdeményeimet, vázlataimat a témában leadtam, Király elolvasta, s azzal a gyönyörű, olvashatatlan kézírásával rögtön úgy negyven kritikai oldalt csapott hozzá, többek közt azt mondva: „Írjon maga mégis csak Nagy Lajosról. Írjon maga inkább egy kommunista íróról. Tessék szisztematikusan megtanulni a huszadik század politikatörténetét. Mégse jó magának, hogyha egy anarchistáról, aki társadalomban nem, csak személyben, lélekben, impulzusban, nemiségben, meg hasonlókban képes gondolkodni, írni. Nem! Írjon maga Nagy Lajosról! Nézze meg, mi az, hogy idegbeteg szenvedés egy életen keresztül az írói én pszichikai árnyoldalaival. Nézze meg, mi az, hogy valaki baloldali akar lenni, de a huszadik század nem engedi, mert ott van neki a Szovjetunió-élmény, ott van neki a házitanító-élmény, és a többiek.” Ezek után az első irodalomtörténeti könyvemet 1980-ban valóban Nagy Lajosról írtam. Király pontosan látta az én akkori énemet: azt, ami hiányzott, és ami megvolt bennem. Azóta persze Tersánszkyról is írtam sok mindent, még egy teljes könyvet is, ám az a rendszerváltáskor kéziratban maradt. Mostanában viszont épp megint a küszöbén vagyok annak, hogy Tersánszkyról, sőt kifejezetten a Kakuk Marciról akarjak könyvet írni.
Utolsó kérdés, melyet nyugodtan el is passzolhatsz. Milyennek látod a mai magyar irodalmi életet, és hogy érzed magad benne?
Nem jellemző rám, hogy kérdéseket elpasszolnék, úgyhogy ezt sem fogom. Nem érzem, hogy én magam a mai magyar irodalmi élet része lennék, sőt, soha nem is éreztem ilyesfélét. Oktatóként talán része vagyok a magyar felsőoktatási életnek, és mint a véleményét sűrűn nyilvánosság elé táró ember, talán része vagyok az olvasáskultúrának, közelebbről a könyvkultúrának is, hisz közismert, hogy az egyetemi munkám mellett a legtöbbet ilyen-olyan utakon a könyvért, a könyvtárért, a könyv hordozta kultúráért próbáltam tenni. Ám azt, hogy az irodalmi életnek része lennék, nem gondolom, többek között azért sem, mert szerintem nem minden író és nem minden kritikus része az irodalmi életnek. Az irodalmi életnek csak az igazán jelentékenyek, vagy egy bizonyos időre jelentékeny, fontos pozícióba, szellemi helyre – és nem társadalmi ranglétrára, polcra! – került emberek, alkotók a részei, és akik a részei, azok sem maradnak örökre azok. Tehát igaz, hogy be lehet kerülni az irodalmi életbe, sőt utána még lehet élni harminc évet, – s közben továbbra is jelentős teljesítményt nyújtani –, ám igazából nem biztos, hogy az illető tényleg „bent” van. Rubin Szilárd remek példa erre: leélt 81 évet úgy, hogy szinte sosem volt az irodalmi élet része, ám az élete utolsó két évében mégis az lett, s holta után is az, mert a művei egyszer csak elkezdtek olyan összefüggésbe kerülni, amitől ő, azaz egy-két műve az irodalmi élet megbecsült része lett, s most is az. Ugyanakkor lehetne számos olyan nevet mondani, melyek már nagyon fiatalon, abszolút ragyogva robbantak be az irodalmi életbe, és a viselőik ma is köztünk vannak, alkotnak, írnak is, ám az irodalmi életben való „bennlét” nem ezen, nem rajtuk múlik. Az irodalmi élet dinamikus malomkerék, mely önmagát koptatva, s ugyanakkor valamennyiünket önmaga nagy darálójában kergetve, mindig mást visz a felső pontra, s általában nem tartja ott sokáig. Én pedig nem gondolom, hogy ebbe bármikor is beforogtam volna, sőt hiúság volna, ha ezt állítanám. Nekem személy szerint bőven elég, hogyha viszonylag sokan, úgy néhány százan, esetleg egy-kétezren, s mellettük a tanítványaim néhány generációja azt gondolja, hogy „ez a pali elég sokat olvasott, ez a pali néha viszonylag frappánsan tud elmondani bizonyos tudnivalókat”, s mellettük az a harminc író, akiről szó volt, még hozzáteszi, hogy „na ezt a kritikát egész jól eltalálta”.
A fotón Tarján Tamás látható, háttérben egy izlandi kráterrel 2009-ben. A fényképet, melyet Tarján Tamás bocsájtott a rendelkezésünkre, Follinus Anna készítette.
{jcomments on}
