Archív

Sünmesék – Tódor és Napsugár

sun-15

Tán azt gondolod, nincsenek világjáró sünök, s minden tüskéshátú folyton csak otthon ücsörög, farakás alján rendezve be fészkét, mit falevéllel bélel, úgy várva ki a tél végét? – Böszörményi Gyula meséje

Tán azt gondolod, nincsenek világjáró sünök, s minden tüskéshátú folyton csak otthon ücsörög, farakás alján rendezve be fészkét, mit falevéllel bélel, úgy várva ki a tél végét? Hát elárulom neked, én álmodtam két merész sünről, kikről hamarosan kiderül, hogy nem szeretnek fázni. Tódor az egyikük, bátor sünfiú, ki látva, hogy közelg a hó, úgy döntött: miért ne válhatna belőle híres világutazó. Fogta hát holmiját, mi igencsak kevéske volt, és útra kelt délre. Iránytűként szolgált néki a fecskék röpte, kik sebesen szárnyaltak a támadó zimankó elől, forró Afrikát keresve valahol messze.

Tódor ballagott tehát, víg füttyszóval kísérve léptét, de még el sem hagyta kedvenc erdei rétjét, mikor elébe toppant Napsugár, a csinos kis sünleány.

– Hová mész, Tódor? – kérdezte, két kezét a csípőjére téve.

– Világgá igyekszem, méghozzá délre, hol nem ér el télbátyó jégkarmú mancsa.

– Csakhogy a természet parancsa úgy szól: a sünnek itthon a helye – szólt Napsugár. – Avarból, kéregből készül a tüskehátúak fekhelye, mi nem vándorlunk semerre se!

– Akkor te maradj – biccentett büszkén Tódor. – Én meg majd visszatérek jókor, ha a tavasz meleggel olvasztja a havat!

El kell itt árulnom néked a titkot: Napsugár szerette azt a kótyomfitty Tódort, így szíve nem engedhette meg, hogy egyedül bocsássa útra őt.

– Veled tartok, mivel a tél hosszú, s nagyon hiányoznál – súgta pirulva Napsugár.

Így tehát a két sün együtt vágott neki a vándorútnak, pont arra, amerre a fecskék vándorolnak. Egy szép nap aztán megérkeztek Afrikába, még épp időben, mert a két sünit már alig vitte fáradt lába. Forróság töltötte meg ott a levegőt, s bármerre néztek, nem láttak sehol egyetlen háztetőt, vagy bokrot, fát, mi árnyékot ád.

– Attól tartok, kedves, mi betévedtünk a sivatagba! – motyogta Tódor csendesen.

– Ez a táj teljesen süntelen! – ijedt meg Napsugár. – S nemhogy rokon nincs a közelben, de a homok tengerében más sem él meg. Tódor, mi itt éhen, aztán meg szomjan halunk!

– Az lehet, mivel az útra hozott minden falatunk rég elfogyott!

A két süni leült a forró homokra, és szomorún gondolt messzi otthonukra, ahol ugyan most tél van, de a falevéllel bélelt, meleg sünlakásban bőven akadna étek, mit nyáron gyűjtögettek. Már sírni sem volt könnyük a rekkenő melegben, mikor nagy puffanással egy tál termett ölükben. A két süni hökkenten látta, hogy amit az égből kaptak, az bizony málna. Csodás szemű gyümölcs, annyi, mint a tenger, szomjúságot űző, gurulós szemekkel.

– Hát ez meg honnan, kitől pottyant ide?

A választ fürge röppenésű fecskepár adta, ki a két sün fölött a levegőt kavarta.

– Mi hoztuk nektek távoli tájakról, csőrünkkel szedtük árnyékos bokrokról. Egyétek gyorsan, és induljatok haza, buta kis sünöknek nincs itt otthona.

Tódor és Napsugár befalták a málnát, majd sietve elhagyták a homok birodalmát. Otthon aztán megfogadták szépen, hogy többé nem mennek túl az erdei réten, hisz a sünnek fák között a helye, télen ott van néki biztos fedele.

Folyt. köv.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top