Archív

A piros bicikli

pirosbicaj

Vannak idők, amikről nem tudom, az enyémek voltak-e igazán. Nem tudok elszámolni velük. Persze, semmilyen idő nem teljesen az enyém, még akkor sem, ha előzőleg én mértem magamra, kerítettem el, s adtam át magam neki. Király Kinga Júlia Jármok, asszonyok blogja.

Valamiféle éberséggel az embernek mindenképpen rendelkeznie kell, így értem. Vagy mégsem pont így. A kiszolgáltatottság idejével azonban, ami másmilyen léptékekben zajlik, eleinte csalókán tágasabb, csak most ismerkedem.

Ülök az erkélyen, július van, alig nyolc fok, kezem a kávésbögrére gémberedik, négyzetcentiméterekben számolom az esélyeket. A kölcsönmamuszom, ami tehát szintén nem az enyém, lucsog a hideg esőtől, a nemezlemezek szerre elszíneződnek, a pirosakból lila lesz, a narancssárgákból barna, ahogyan a párkányról a víz alázubog. Színt vált, a lábujjaimtól a rüsztömig, alig néhány másodperc alatt, így lesz az enyém. A muskátli, amit viszont én ültettem már az első héten, hogy az ingyen lakhatásba visszacsempésszem az otthonérzetet, okádja kaspójából a földet, fuldokolnak a gyökerei, csak úgy bugyborog feketén, alulról-felülről gyötri a víz. Ami az égből szakadt. Semmi nem az, mint aminek odabenn tűnt. Kávészag, alig használt ágyneműillat, az esti hajmosás selyme. Pizsamám szárát húzza a víz, kicsapódik kávémon a mész, hajam a zimankótól elnehezedik. Kihajolok az erkélyen, és rikoltozni kezdek.

– Hilfe! Hallo! – a szomszéd telken építkeznek, a daru elnyomja az égzengést, hangom a kettő közé reked. Az egyik munkást, hámban himbálódzik a semmi és a homlokzat között, megtekeri a szél, nekicsapja a ház falának. A többiek felhördülnek. Egyikük némi spéttel, mert épp telefonál: – Ja, Schatz, ruf dich später an.

Hallom és értem őt. Kettős öröm. Ezen a nyelven először fogom kimenteni magam. Plusz, még kedveznek is a hangviszonyok.

– Hallo! Hilfe! – kiáltom ismét. Senki nem hallja, egy elbukó raklap-gúlával egyetemben elbuknak a fizika törvényei, a hangot mégse vezeti a víz. Az enyémet legalábbis. Sodrok inkább egy cigarettát, félig elázik, beleszívok, soha ilyen keserű nem lett a szám. El is oltódik hamar. Megint kihajolok, nyakamban dézsányi hideg súllyal, alig észlelem. Kiáltok. Semmi. Visszahuppanok a műanyag székre, nézem az erkélyajtót, a konyhaablakot, ami szintén az erkélyre nyílik. Azaz nyílna. Mert ennél kizártabb már nem lehetek. A vihar zajába mintha idegen hangok vegyülnének. Felpattanok, kihajolok ismét, egy Deutsche Post jelzésű esőköpeny munkálkodik a postaládák tövében.

– Hallo! Hallo! – de mintha magam se hinném, hogy hallható, s ami még rosszabb, hogy élő vagyok. A postás megfogja a sárga biciklije kormányát, addig a derekának döntve parkoltatta, és kitolja a kertkapun. S bár pontosan tudom, hogy nevetséges, eljátszadozom a saját halállal, ha az ember túlságosan kimerészkedik önmagából, nem biztos, sőt, biztos, hogy nem a világba érkezik. Megszervezem a temetésemet egy derűs vasárnap délutánra, persze magam is ott vagyok, állok az orvos mellett, aki zöld köpenyben ugyan, de pestismaszkkal a szája előtt megpróbálja belesúgni anyám fülébe, a csőr miatt kellő távolságról, így többeknek is jól hallhatóan, hogy életének első halálesete vagyok. Ezen felettébb derülök, mert mégis csak jó voltam valamire, első halálesetnek lenni már valami. Épp mikor megköszönném a csőrös dokinak, hogy életemnek értelmet adott, elül a szél hirtelen, és mocorgást hallok odalenn. A halállal járó valamirevalóságtól nekibuzdulva olyan svunggal szökök fel a székből, hogy meg kell kapaszkodnom az erkély párkányában, különben átalbukok.

– Hallo! Hilfe! Hallo! – sikítom falzetten, az alsó szomszédlány meg felnéz, kérdő tekintettel, skalpjáig ívelő szemöldökökkel, lévén a snoopy-s pizsamámat nem nála mosom. Ugye. Egyszuszra hadarom, s az első mondat sikerélménye fűzi egymásba a további szavakat, hogy kizáródtam az erkélyre, pontosabban véletlenül kizártak, és nagyon kérem, hívja fel a nénikémet a handyjén, akinek, máris sorjázom egymás után a számjegyeket, vagy hatvaneggyel, vagy kilencveneggyel végződik a száma, minden másban igen, ez utóbbi kettőben azonban biztos nem vagyok.

Ó, én szegény, persze, hogy segít, vagy valami ilyesmit mondott, nem is figyelek oda, lényeg, hogy én elmondtam, amit akartam, ő pedig előveszi a mobilját, pötyög, várakozás, feszült, amennyire csak feszíthető, az állandó jelző elhagyása indokolatlan lenne.

– Nem válaszol – mondja – de majd még próbálkozom –, azzal kinyitja a családi esernyőjét, és kilibben a kapun. Here we are: powerful, erotic, and ready to go. Ez áll az ernyőn. Vagyis az ernyőre szitázott fénykép alatt, amelyen különböző korú testes asszonyságok állnak, egy-egy piros bicikli mellett.

Könyörgöm, mennyi az a majd még, mert engem ’majd szétvet az isten hidege. Ha ekkora hideg a nyárban egyáltalán istentől jövő. Hallani még, ahogy felbúg egy motor, sodrok egy újabb cigit, a kávéra közben rábőrözött a mész, de mohón kortyolom, mint legyűrni szokás undok dolgokat. Most már hozzáragadok a párkányhoz, hogy menekülésemnek minden pillanatában jelen legyek. A nénikém csak nem érkezik. A derűs vasárnapról lassan szürke szerdára szervezem a temetésemet, ezt a napot utálom a legjobban, nem is tudom, miért, sem a csőrös doki, de még az anyám sincs jelen, mikor kutyaugatást hallok. A házmester készül sárkányeregetésre, ilyen mértékű égzengésben mégsem remélheti, hogy a két pumiját a földön tudja tartani.

Megint ugyanaz a mese, hallo és hilfe, fújom a mobil, azaz a handy-számokat, mert bizonytalanságom okán mindjárt kettőt is el kell mondanom, ő pedig észbe kap, hogy tudja a nénikém céges számát, visszamegy a lakásba, üdvözült mosollyal visszajön, hirnök és intézménye, fejvesztés nélkül, az égbe megy, ennek köszönhetően a pumik is, én is idelenn maradunk.

De csak másnap reggelig. Vagyis éppen a munkába állásom előtti napig. Láz, krákogás, gusztustalan testnedvek, elnyel az ágy, s valahányszor magamhoz térek, egyre csak azt szajkózom, piros biciklit akarok. Eleinte csak önmagamnak, bágyadtan és hitetlenül, de amint közönségem adódik, a nénikém hazaugrik délben, ellenőrizni, hogy vagyok, úgy nő bennem az elhatározás, s mint minden kimondott elhatározásról, az enyémről is nehezen lefejthető a színlelés.

Piros biciklit akarok, mégpedig most azonnal, nem fogok a föld alatt munkába járni, olyan mélyre nem süllyedek. És ha én egyszer valamit a fejembe veszek!

Láz, krákogás és gusztustalan testnedvek kíséretében még egyszer utoljára lemegyek a föld alá, kiutazom a város szélére, ahol egy használt-bicikli kereskedésben megveszem a piros kerékpáromat, meg egy térképet. Mire hazatekerek, elmúlik a lázam, éppen csak krákogok, köpködök, izzadok. Az internetről még kiírom magamnak az útvonalat, melyik utcán jobbra és balra, hány méter a következő letérő, kijegyzetelek egy tizenhárom kilométeres távot, mi több, be is magolom, éppen csak azzal nem számolok, hogy másnap, amennyiben ragaszkodom a piros biciklimhez, hajnali fél négykor kell elindulnom, még sötétben, mikor az ismeretlen ormótlanra növeszti a félelemmel együtt a térbeli arányokat.

Lefekvés előtt megiszom másfél liter gyömbéres forró limonádét, bejáratott csoda, ámbár butaság volt ezt ilyetén formában kijelenteni, egy csoda nem lehet bejáratott, a hatás viszont kétségtelen. A mindössze néhány órás alvásidőmben többször is alkalmam van tapasztalni ezt a hatást, minden egyes vécélátogatással alábbhagy a krákogás, majd a köpködés. Így tovább.

Hajnali háromkor fel se kell ébrednem, fél órával elébb már riaszt a hólyagom. Bőven van időm elkészülni, sminkelek, még piros rózsát is tűzök a hajamba, majd piros biciklire fel. Kábé hétszer tévedek el, most nincs idő saját halált, temetést tervezgetni, egyedül kell kikurkásznom az irányt, sehol egy teremtett lélek, magányosan zenél a dinamó, eszi az abroncsomat. Már félúton járok, épp egy diszkó előtt, na, ott viszont rendesen nyüzsögnek az emberek. Kiérek a Van der Tannra, nézem a térképen a foszforeszkáló piros csíkokat, innen már kétszer kell csak letérni, a térrel megbirkozom tehát, meg a félelemmel is, csak az idővel lesz bajom. Belehúzok.

Lavender’s blue, tilly-tilly, lavender’s green, énekelem, vagy inkább lihegem, miközben kihajtom a Luitpoldbrückétől az Europaplatzig az emelkedőt, legalább nyolc százalékos, alattam az Isar sustorog, karnyújtásnyira a jegenyék villantanak fura fényeket, már kopik az ágak hegyén a hold, a tetőn visszaváltok, tempósan pedálozok, de boldogan. When I am Queen, tilly-tilly, you will be King.

Tizenkét perc késéssel leparkolom a szálloda konyhája előtt a biciklit. Megpaskolom. Az enyém. A térkép teljesen elázott a kezemben. De ez a lucsok is belőlem jön. Bemegyek a konyhára. Milagros, aki kubai, elcsigázott, mégis gyönyörű, olaszul köszönt. Elnézést, eltévedtem, biciklivel jöttem. Semmi gond, Giulia, és bágyadtan mosolyog, majd elejti a joghurtot, úszik a konyha, semmi gond, mondja megint.

Ebben a nyelvben végre otthon vagyok. Állok a rántottaszagban, várom az egyenruhámat, és a piros biciklimre gondolok. Hogy mennyire összetartozunk. Meg a gyerekdalra. Hogy azzal is. Arról, hogy ki lesz majd a királyom, semmilyen konkrét elképzelésem nincsen, mert egyelőre, piros bicikli ide vagy oda, olyan mélyre beépültem a német társadalomba, hogy teljes mértékben kívüle rekedtem, és még egy bejáratott csodát, ugyebár, lásd gyömbéres forró limonádé, nem remélhetek. Fontos, hogy az ember mielőbb elsajátítsa az idegenség korlátait.

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top