„Az ember evolúciós termék. Amikor mozgás- és idegközpontjából kifejlődött a reflektáló központ, az agy, a Föld történetében új korszak kezdődött.” Az Írók boltjában mutatják be december 1-én, csütörtökön 16.00-kor Csaplár Vilmos: A magyarok (Az államalapítástól a 2010-es választásokig) című könyvét. A szerzővel a Kalligram kiadó főszerkesztője, Mészáros Sándor beszélget. Egy részlet a könyvből.
A szerző átadja meghívott barátainak az általa dedikált példányokat.
Az érdeklődő vásárlók (16-18 óráig) szintén dedikáltathatják a Kalligramnál megjelent új könyv példányait.
Részlet a könyvből:
Előszó
A kommunizmus zárt világképű ideológia. Ennek az úgynevezett alsó fokában, a szocializmusban éltem, negyvenegy évet. Akkor születtem, amikor Magyarországon elkezdődött, a fordulat éve előtti évben, ahogy később az iskolai tanulmányaimból megtudtam. Máshonnan nézve, a változatosság kedvéért most éppen egy Szovjetunió nevű birodalmi formáció tartott megszállva bennünket. Egy idő után úgy neveztette a ránk erőltetett politikai rendszert az ideológusaival, hogy létező szocializmus, szemben azzal, amely nem létezett, csak az ígéretek szintjén. A valóság titokzatos volt, akármennyire is próbálták magyarázni. Olyan, mint általában a nem demokratikus politikai rendszerekben. A végcél képét azonban nagyon élesen, határozottan rajzolgatták meg újra és újra. A lényege az volt, hogy majd egyszer minden jó lesz, az emberek boldogan fognak élni. Úgy, ahogy mindenki szeretné. Egyszer majd mindenki csak annyit dolgozik, amennyit akar, cserébe minden igényét kielégítő mennyiségű javakat kaphat. A kommunizmus földi mennyországában. Nem ők festettek először (nem is utoljára) vágyképet a történelem során, bár ennek voltak a többi világi és vallási vágyképtől megkülönböztető, sajátságos jellemzői. Ideológiailag előre és pontosan meghatározott gazdasági, társadalmi „alapjai” látszottak lenni. Nagyon gyakorlatias volt, például hatalmat gyakoroltak a nevében. Igaz, hogy épp eközben derült ki, hogy a modell nem működik.
Az én szempontomból ez azért volt fontos, mert fölerősítette bennem, hogy van végcél. Magamévá tettem azt az enyhén szólva nevetségesen naiv hitet, hogy a világnak az a végkifejlete, hogy egyszer majd minden baj elmúljon, mindenki boldogan éljen.
Öntudatlanul, majd később tudatosan ebből indultam ki. Persze nem voltam egyedül.
Nem kellett ehhez szocializmusban élni, de ha mégis ebben élt valaki, az különös ízt adott a dolognak. Hevesebben bizonygatta, hogy ez úgysem lehet így, és egyúttal hevesebben kérte számon, hogy miért nincs máris minden rendben. Ez meg ez meg ez. Hát nem azt ígértétek?
Életem során fokozatosan kerültem (kerülök) ki a szocializmus fölfokozta, ősi naivitásból, melyet egyébként a nyugat kapitalizmusa is sugalmaz, amikor azt mondja, hogy te vagy az egyetlen, a te boldogságod a világ célja, és egyszer majd mindenhol a földön jólét köszönt be.
1.
Az ember evolúciós termék. Amikor mozgás- és idegközpontjából kifejlődött a reflektáló központ, az agy, a Föld történetében új korszak kezdődött. Az ember eszközöket gyártott, majd létrehozta kisebb, nagyobb társadalmait. Ezek a reflektív mutációk az évezredek során mind nagyobb mértékben hatottak vissza az eredeti evolúciós folyamatra, ugyanakkor az ember természeti környezetből kiinduló építkezése, kultúrája, a társadalmak működése és, hosszabb időt nézve, a történelem ennek az evolúciós folyamatnak a része maradt. Vannak specialitásai, de ezek nem olyan jellegűek, hogy kiszakíthatnánk a társadalmakat, a történelmet a természet világából. A civilizáció, mint morféma a legkomplettebb produktum a reflektív mutációk sorában. Ez az a „nagy rendszer”, amelyet oly sok filozófus keresett. És kellőképpen nyitott, szabálytalanságokat, kivételeket produkáló, mint maga a természet, mert maga a természet. Az olyan nagy gondolatrendszerek, mint Kanté, Hegelé, Marxé nézőpontok, melyek az evolúciós folyamat szakaszain belül érvényesek is lehetnek. De ha a lineáris fejlődésképet fogadjuk el, sok-sok elődünkhöz hasonlóan tovább álmélkodhatunk azon, hogy az antik Rómában hogyan lehettek emeletes bérkaszárnyák, meleg vízzel fűtött lakások, bonyolult, Európában csak a tizennyolcadik, tizenkilencedik században megjelent mérnöki munkák. Hogyan jöhettek létre a Kínai Birodalomban olyan műszaki találmányok, melyeket sokkal később Európában találtak föl? A történelmet lineáris folyamatnak deklarálók számára visszatérő kérdés, hogy miért tűnik valami feledésbe, ami volt. Olyan, mintha újra meg újra lejátszódnának bizonyos folyamatok. („A történelem ismétli önmagát”, „Nem tanult a múltból”.) A magyarázatot csodálkozással helyettesítik. Az ok, hogy minden civilizációnak van külön fejlődése és ideje. Oswald Spengler fogalmazta ezt meg először A Nyugat alkonyában. A társadalmak a történelmi időben kultúrákat alkotnak, melyek civilizációkká fejlődnek, majd hanyatlani kezdenek, szétesnek, vagyis meghalnak, majd „testi”, szellemi maradványaik beépülnek a mellettük élő, emelkedő kultúrákba, civilizációkba. Ilyen az ember alkotta társadalmakból épülő történelmi evolúciós képződmények természete. (Tenyészete.)
+
Pongrátz Gergely 1956. október 24-én fut a vonat után, ezt írja a Corvin közben. Tizenkilenc éves. Előtte beszélt telefonon a testvéreivel; nem is az izgatta föl őt igazán, amit mondtak neki a Pesten kitört forradalomról, hanem a telefonba behallatszó géppisztoly lövések hangja. Előző nap az ávósok a Rádiónál a tüntető tömegre lőttek, a tömeg azonban fegyvert szerzett, és visszalőtt. Szovjet tankok vonulnak Budapest utcáin, folyik a harc ellenük és az ávósok ellen. Ugatnak a sorozatok, a fivérei halottakról, sebesültekről beszélnek, ő meg el se kéredzkedik a munkahelyéről, hanem hirtelen ötlettel fölpattan egy cukorrépát szállító teherautó pótkocsijára. Egy sorompónál leugrik. Jön a vonat. Szaladva, izzadtan épp eléri az utolsó kocsi lépcsőjének fogódzkodóját, s nagyon nem tetszik neki, hogy a szerelvény nem száguld sebesebben Budapest felé.
És ő csak egy (három fivére is „a helyszínen” van) a sok közül.
Föllapozom például Eörsi László Corvinisták című könyvét ott, ahol a szerző a Corvin közi utcai harcosok nevét, rövid történetét írja le egymásután, névsor szerint. „Ács Sánta Béla: Tehergépkocsival szállította be a városba az embereket. Egy ízben a kőbányai Éles-saroknál rálőttek a rendőrök. 25-én a Péterfy Sándor utcai kórházban vért adott… Andriska László: Vastag József nevű barátjával a Bányász mozi fegyvereseihez csatlakozott… Antal Gyula: Részt vett a tüntetéseken és a Rádió ostromában. 24-én az Almássy téri felkelőcsoport egyik vezetője volt… Asztalos István: részt vett a harcokban a Kilián laktanyánál és a Kisfaludy-közben, 28-án a hasát és a lábát lövés éri… Bacsó László: október 23-án látta a Sztálin-szobor ledöntését, ott volt a Rádió ostromának kezdetekor, majd részt vett a fegyverszerzésben a Kilián laktanyában és Csepelen. Visszatért a Rádióhoz, ahol egy lövedék megsebezte. Kórházba szállították. Néhány nap múlva jelentkezett a Corvinban… Bakó László: október 25-én mintegy háromszáz-négyszáz fős tömeggel a Víg utcai rendőrkapitányságtól a Tolnai Lajos utcába vonult, ahol a foglyok szabadon bocsátását követelték. Ezután a Práter utcai felkelőcsoporthoz, Antal Gyula osztagához került… Balázsi József: 24-én hajnalban bekapcsolódott a Rádió épületének ostromába. 31-én jelentkezett a Szabad Nép székházban fegyveres szolgálatra… Balogh Lajos: …a vállalat egyik idomárja megkérte, hogy keresse meg az egyik eltűnt kollégát. Mialatt kereste, a Tompa utcai felkelők igazoltatták, és lekísérték őt a bázishelyükre. Később az erős lövöldözés miatt a Ferenc körút 25. számú ház pincéjébe került, ahol Sas százados vezetésével egy kisebb létszámú felkelőcsoportot alakított… Bosnyák Gábor: …felkelők igazoltatták a Rákóczi térnél. Mivel a személyi igazolványából kitűnt, hogy BM-es volt, kellemetlen helyzetbe került, de végül elengedték. Még aznap csatlakozott a Práter utcai felkelőkhöz…”
Nevek, sorsok százai. Van, aki mellől kilőtték a szobafestő mesterét. A falnak támasztotta a létrát, felkelőnek állt. Volt, aki színházba indult, és a Sztálin-szobornál, majd valamelyik ellenállási gócon kötött ki. Haza se ment a fegyverszünetig, a színházi ruhájában harcolta végig a napokat.
Vagy maguk a Pongrátz-testvérek: András, Ernő, Ödön… Gergely, aki a „Bajusz” becenevet kapta a harcok során, nem is nagyon magyarázza a maga és a bátyjai viselkedését. Persze magyaráz: „A munkásság sohase volt annyira kihasználva, mint most… Mindenkitől elvettek mindent a szocializmusra hivatkozva… Az állam aztán a hozzá nem értő gazdasági vezetőkkel, akik igaz, jó kommunisták voltak, koldusbotra juttatta az egész országot… A bebörtönzött, deportált és kivégzett arisztokrácia és a kapitalisták helyébe kinevezték a saját, kommunista arisztokráciájukat, és a magántulajdon megszüntetésével az állam lett a kapitalista. Éppen ezért a munkásság sorsa nemhogy javult volna, hanem sokkal rosszabbra fordult… Aki nem lopott, az csak nehezen tartotta el a családját. Egy olyan elmélet alakult ki, hogy a miénk a gyár, tehát a magunkét visszük… Nagyon sok könyvet betiltottak, `indexre` tettek, ami az ifjúság nemzeti érzését fejleszthette volna, Petőfihez azonban még Rákosiék se mertek hozzányúlni. A Petőfi-versek égve tartották a nemzeti érzés mécsesét, amely ha pislákolva is, de égett. Talán ettől félt volna Gerő? Vagy attól félt, hogy ennek a pislákoló mécsesnek a tüzétől megdöglik az a tehén, amelyiket Micsurin a zsiráffal keresztezett: Magyarországon legelt és Moszkvában fejték.” Magyaráz, de nem megmagyaráz.
Az életünk a legfontosabb tulajdonunk. Úgy lettünk teremtve, hogy éljünk, szaporodjunk. Akik vagyunk, addig vagyunk azok, akik vagyunk, míg élünk. Az életünkről lemondani élőlényi létünk legnagyobb áldozata. Már az életünk kockáztatása is különleges döntés következménye.
Miért kockáztatták és a veszélyek közepette is tovább harcolva miért áldozták életüket egyes embertársaink 1956 őszén? Nem az a kérdés, hogy milyen elvek, célok kerülnek kimondásra, hanem az, hogy miféle erő függesztette föl bennük élőlényi létük egyik alapvető ösztönét, a létfenntartási ösztönt.
Miközben tetteik láncolata szinte magától értetődő, azért a veszélyről, a halálról is szó esik. A veszélyről, mint drámai elemről. Anyjuk Ödön és András elé áll, és nem akarja, hogy azok pisztollyal fölszerelkezve távozzanak. Félti az életüket. Ekkor a fivérek megfeledkezve az anya iránti kötelező tiszteletről, haragra gerjednek. „Mi lenne ebből a szerencsétlen országból, ha minden anya így gondolkodna?” Pedig így gondolkodik minden anya. Persze a mama az érvek hatására („Ha apánk élne, mit mondana?… Ha most nem megyünk, megérdemeljük sorsunkat!”) megtörik, csupán azt helyezi kilátásba, hogy imádkozni fog a fiaiért, sőt mások fiaiért is.
Később Pongrátz ugyanezt a drámai elemet újrajátszatja egy kamasz fiúval és az anyjával. A gyerek 13 éves, Varga Jánosnak hívják, elszökött otthonról. Az anyja dühösen ront be a Corvinba, szerinte a mozi előtt a fiát pillantotta meg, haza akarja vinni. Jancsi tovább harcolna, elbújik, de amikor az anya zokog, és azt mondja, hogy ha nincs itt, akkor már biztos halott, a fiú előjön:
„Anyukám, itt vagyok!… De ugye itt is maradhatok?”
„Majd adok én neked, csak érjünk haza!… Jössz velem, el sem engedem a kezed! Majd megkötöz apád, és vigyázunk rád, míg ennek a fölfordulásnak vége nem lesz!”
Pongrátz Gergely ekkor lép közbe:
„…Higgye el, hogy nekem is és a többieknek is van édesanyánk, akik éppen úgy sírnak és aggódnak miattunk, mint ahogy maga sírt és aggódott a fia miatt. Igaz, hogy még csak azt se mondhatjuk ezeknek az édesanyáknak, hogy ne sírjanak, mert megvan az okuk rá… A harcok alatt sokszor elzavartuk a maga Jancsikáját és a többi hasonló korú gyereket, de ők nem akartak elmenni… Ezeknek a gyerekeknek köszönheti a nemzet forradalmunk győzelmét azért, mert ezt a hazaszeretetet, ami bennük van, azt maguk, a magyar édesanyák nevelték belénk, beléjük…”
„Parancsnok úr” válaszolja a meggyőzött anya. „… Az Isten szerelmére kérem, vigyázzon rájuk. Amit maguk csináltak az elmúlt néhány nap alatt, az a világ hetedik csodája. A nyolcadik csodája pedig az lesz, ha a kivívott győzelmet meg is tudják tartani, amit sem én, sem az uram nem hiszünk. Mégis itt hagyom a fiam… Bocsásson meg az előbbi viselkedésemért, amely nem egy magyar asszony, hanem egy anya viselkedése volt!”
Nem tudni, hogyan történt, a leírás következetlenségei (előbb „felfordulás”, majd „a világ hetedik csodája”) arra figyelmeztetnek, hogy ne tekintsük hiteles beszámolónak a jelenetet. Más stíluselemek is árulkodnak. Melodráma, olcsó romantika, giccs. A leírás mindenképpen ilyen. Mégis, történetileg pontos beszámolók, filmkockák is ennek a giccses, melodramatikus hazafiasságnak a jelenlétét mutatják.
Az 1956-os őszi Budapest utcai harcosai nem kerestek mélyebb jelentést, őket kielégítette a magyarok 1848-as forradalma és szabadságharca idejéről származó, romantikus, hazafias stílus. Miközben az előző századdal teljes ellentétben, huszadik századi gyorsasággal, órák alatt a véletlenek, szervezetlenségek, egyéni akciók százaiból.
{jcomments on}
