„Havel 1975-ben adta közre Husakhoz írt levelét, ami szintén nagy lépés volt: csöndes ellenállásból kilépni az aktívba, legalábbis hangoztatni, amit gondolunk, érzünk. Ez már igazi ellenzéki tett volt. Rögtön be is börtönözték.” Méhes Károly interjúja Eda Kriseovával, Havel életrajzírójával.
„Havel 1975-ben adta közre Husakhoz írt levelét, ami szintén nagy lépés volt: csöndes ellenállásból kilépni az aktívba, legalábbis hangoztatni, amit gondolunk, érzünk. Ez már igazi ellenzéki tett volt. Rögtön be is börtönözték.” Méhes Károly interjúja Eda Kriseovával, Havel életrajzírójával.
Hol kezdődött a közös történetük?
Azt hiszem, a hatvanas évekkel kell kezdjem. Havel akkor már jeles drámaírónak számított, és igazából arra nem emlékszem, hol ismerkedtünk meg. Én újságíróként dolgoztam az egyik legnépszerűbb hetilapnál, a Literárny Listy-nél. A Prágai Tavaszt megelőző években, úgy 1965-től tényleg jobbá fordult a helyzet, lehetett utazni, még nyugatra is. Riportokat írtam, főleg szociális témában, amiknek nagy visszhangjuk volt, különösen az Antiszociális szocializmus címűnek. Munkásasszonyokról szólt, akik olyan gyárakban, üzemekben robotoltak, ami abszolút nem női munka volt, még törvényileg is tilos; vagy öregotthonokról is írtam, ahol elképzelhetetlen állapotok uralkodtak. Ezek az írások felkeltették az olvasók érdeklődését, egyre népszerűbb lettem, afféle üdvöske. Aztán 1968 nyarán jött a lehetőség, hogy kimenjek Izraelbe, megismerni a kibuc-életet. Egy egész csoportra való fiatal újságíró, író és diák utazott együtt, nagyjából huszan. Ez egy évvel a hét napos háború után történt, és a mi utazásunk is valamiképp része volt a diplomáciai kapcsolatok újra felvételének. Augusztus 21-én épp Jeruzsálembe utaztunk. A buszon egy orosz ember volt a vezetőnk, aki hirtelen leállította a buszt a semmi közepén – ugyanis ő menet közben hallgatta a helyi, héber rádiót. És ott, akkor közölte velünk, hogy Csehszlovákiát megszállták a szovjetek. És hogy az országgal megszűnt minden kapcsolat, nem tudni, mi lesz. Ezek után érkeztünk meg Jeruzsálembe, és mentünk végig a Via Dolorosán, majd értünk el a Siratófalhoz, ahol én valójában csak sírtam, sírtam és sírtam, a homlokomat a kőnek döntve. Otthon már volt egy egyéves kislányom… Utána elvittek minket a helyi Reuters irodába, ahol csak úgy ömlöttek ki hírek a telexgépből, rettenetes dolgok: a tankokról, az ultimátumról. De addigra már minket is „felfedezett” a helyi sajtó, egymás után adtuk az interjúkat, én különösen sokat, mert már jól tudtam angolul, és az is érdekessé tett, hogy egy kisbabám volt otthon. Tudtam, hogy mindezt meg kell tennem, tiltakozni kell, ugyanakkor azzal is tisztában voltak, hogy nagyon nehézzé vagy tán lehetetlenné teszem a hazatérést. A csúcsa az egésznek az lett, amikor elvittek bennünke Moshe Dajanhoz. Egészen hihetetlen volt, hiszen azt találtuk ki, hogy egy partizán csoportot alakítunk, és Dajantól fegyvereket kértünk! Szeptemberben aztán útra keltem, mert legalább közelebb akartam kerülni otthonhoz. Rómán keresztül Bécsbe mentem, ahol már rengeteg csehszlovákiai menekült élt, elég sanyarú körülmények között. Innen tudtam, valamikor a hónap végén telefonon beszélni a férjemmel és az apámmal, valamikor hajnali négy órakor – mert olyan sor állt a fülke előtt, és akkor kerültem sorra. Végül úgy döntöttünk, hogy hazamegyek. Igazság szerint érdekelt, hogy mi van otthon. Hogy mi lesz. Milyen lesz az élet ezután. Aztán megtudtam. Hogy emberek, akik előzőleg valamire azt mondták, hogy fehér, képesek rá, hogy kijelentsék, nem, fekete. Ez az, amit ma sem tudok felfogni teljesen.
Ezek szerint az ön életében is minden fenekestül felfordult?
A lap, ahol dolgoztam, még megvolt, de ’69 tvaszán betiltották a „normalizálás” jegyében. Gyakorlatilag Husák első dolga ez volt. Akik ott dolgoztak, azonnal tiltólistára kerültek, állást sem kaphattak. Más kérdés, hogy az új rendszer sajtójában nem is lettem volna képes dolgozni. Utolsó riportom Jan Zajícről szólt, aki Jan Palach mellett a másik híressé vált diák volt, ő is felgyújtotta magát február 25-én, a kommunista hatalomátvétel 21. évfordulóján. Elutaztam a falujába, Vítkovba, beszéltem az ismerőseivel, barátaival. Ez volt az én újságírói hattyúdalom akkor, és eléggé el voltam keseredve. 1970-1971 eléggé kilátástalannak tűnt, de aztán fogyatékos betegeknek fenntartott otthonban kaptam munkát – arra gondoltam, nekem sem megy valami fényesen, de nekik még inkább szükségük van segítségre, hát itt vagyok én. Ez egy régi premontrei kolostorban berendezett intézmény volt, Želivben. Főorvos rendes volt, miután elmondtam neki, ki és mi vagyok, csak annyit felelte, mindenkire szükségük van, mert a hetven ápoltra alig van néhány fős személyzetük. Igazából fizetséget sem vártam, csak hogy csinálhassak valamit, aminek értelmét látom. Ma már tudom, hogy én magam is attól tartottam, hogy megbolondulok, amit ezzel előztem meg, hogy bevonultam a „bolondokházába”. És milyen az élet: itt, ebben a környezetben kezdtem el írni, először novellákat. Az első írás arról szólt, hogy ezek az emberek, akik sok esetben húsz, harminc éve éltek itt, és már senki nem látogatta őket, egyszerre találkoznak és beszélhetnek valakivel, aki egyenesen Prágából jött… Mindent összevetve, azért mentem oda, hogy segítsek rajtuk, de bizonyos értelemben ők legalább annyit segítettek rajtam. Újságíróként korábban a tényeket írtam le, de itt megnyílt egy ajtó a képzelet birodalma felé, amiból irodalom születhetett. A legelső könyvemben főképp Želivben született írások kaptak helyet.
Miképp került kapcsolatba az ellenzékkel?
A könyvkiadás által. Ludvík Vaculik, akik elindította az Edice Petlice nevű szamizdat kiadót, az én könyveimet is megjelentette. Jártam én az állami kiadóknál is, de úgy beszéltek velem, mintha valami rémes betegségem lenne, amit még elkaphatnak. De még a telefonban is. Nyilván, tudták, micsoda veszedelmes bűnöző vagyok. Úgyhogy nem maradt más választásom, mint a szamizdat. Úgyhogy 1973-ban Vaculiknál kijött az első kötetem, és ezzel átléptem egy határvonalat. Az engedélyezett és a tiltott határát. Újból nehéz évek következtek, amikor életünk szinte állandó szereplőjévé lépett elő az államrendőrség. Zaklatások, fenygetések, követések, bár börntönben sosem voltak. Egyszer-egyszer bevittek, de mindig kiengedtek, talán a két gyerekemre való tekintettel. Ez egy másfajta minőségű élet volt. Egyfajta gettó, ahová hozzám hasonló írók, történészek, filozófusok tartoztak. Havel 1975-ben adta közre Husakhoz írt levelét, ami szintén nagy lépés volt: csöndes ellenállásból kilépni az aktívba, legalábbis hangoztatni, amit gondolunk, érzünk. Ez már igazi ellenzéki tett volt. Rögtön be is börtönözték. Akkorra mi már elég jó barátok voltunk, együtt csináltuk egy havi szamizdatot, a Kontent címűt, mert úgy éreztük, annak, amit írunk, annak van valódi tartalma; főképp irodalmi művekből, de kerültek bele esszék, cikkek is. Mindig valakinek a lakásán gyűltünk össze, előbb 14, aztán 28 példányt sokszorosítottunk.
Mit lehetett tudni Havelről ezekben az években?
Amikor szabadon volt, szorosan együttműködtünk, de elég sok időt töltött a börtönben. A felesége, Olga és a testvére látogathatta, így tudtuk, mi van vele. Amikor másodszor szabadult, 1983-ban, nagyon rossz állapotben jött ki, már akkor is beteg volt a tüdeje, féltettük, hogy meghal. Rendszeresen, mondjuk évente négyszer, összejöttünk valahol afféle titkos találkozókra. Sokszor Havel vidéki házában zajlott mindez, Hradecekben. Mondjuk, ez nem volt túl titkos hely, hiszen minden odavezető út le volt zárva. Úgyhogy egy ízben azt találtuk ki, hogy majd leállítjuk valahol a kocsit, és átkelünk az erdőn, amit jól ismertem, mert sokat gombásztunk arrafelé. Vicces volt, mert cipeltem magammal egy nagy tepsivel szilvás lepényt, mert abban bíztunk, hogy autóval is odajutunk. Szóval meneteltünk, mire eszünkbe jutott, mi lenne, ha itt és most megennénk a sütit, mert ha elkapnak, akkor biztos elszedik a titkos rendőrök, és akkor hiába sütöttem. Vladimíra Turkovánál volt egy körömreszelő, azzal vágtuk szét, és így ettünk meg – a felét. Aztán amikor kiléptünk a fák közül, azonnal lecsaptak ránk, és begyűjtöttek. Később Havel panaszkodott, hogy a nyakán maradt egy hatalmas üstnyi pörkölt, amit főzött, mert minden „vendégét” elvitték a legközelebbi járási rendőrőrsre, Trutnovba. Nem is engedtek vissza, rendőri kísérettel mehettünk vissza Prágába. A férjem kérdezte, na mivan, hát itthon leszel a hétvégén? Egyszóval, Havelhez kimenni elég rizikós volt, ugyanis a házával szemközt, egészen egyszerűen építettek egy megfigyelőállomást, egy kis kunyhót, és onnan lesték éjjel-nappal.
És magyarországi kirándulások?
Azokat főképp a napokban elhunyt barátunk, az akkor már Németországban élő Jirí Grusa szervezte. Én nagyon hálás vagyok neki, az egész nyolcvanas években neki köszönhetően volt némi fizetős munkám: csehszlovák és prágai útikönyveket írtam német utazási kiadóknak, a Meriannak, a Besser Reisennek; de ez is mind titokban, csempészéssel történt, persze. Az ő segítségével jelent meg egyébként a szudéta-németekről szóló, híressé vált könyv, a Verlorene Geschichte, az Elveszett történelem, amiben a férjem fotói is szerepeltek. Szóval, néha találkoznunk kellett valahol, évente legalább egyszer, esetleg kétszer, mert hiába, hogy telefonon azért beszéltünk, azt lehallgatták. Így alakult ki az a gyakorlat, hogy Magyarországon jöttünk össze. Hol Budapesten, hol a Balaton-parton, de voltunk Esztergomban is. Oda eljött a svájci kiadónk is. Érdekes eset volt, amikor Berlinbe mentünk, mindenütt a nyomunkba volt a Stasi. Akkor persze nem tudtunk, csak sejtettük legfeljebb, de a rendszerváltás után Jirí elment a Stati-archívumba, és regényeket talált rólunk. Azt azt ismerősnek az ismerősét, akinél aludtunk, utóbb ellenállási emlékéremmel tüntették ki, holott igazából nem volt disszidens, csak befogadott bennünket néhány éjszakára.
{jcomments on}
