+ Ajánló

Papp Sándor Zsigmond: Semmi kis életek

pappsándorzsigmond

Semmi kis…

Ha egy tónak képzeljük el a boldogságot, akkor miként lehet, hogy utólag mégis elfér egy pálinkáspohárban?” Könyvbemutató az Instant kávézóban 2011. november 24-én 16.30-kor. Fellép Szabó Győző, Vajdai Vilmos, a T.Á.P. színház előadása. A szerzővel Grecsó Krisztián beszélget.

Ki gondolná, hogy a szeméremcsupaszítás oldhatja egy kommunista kisváros frusztrációit? Pedig a diktatúra idején sokan apró, kézzel fogható örömökbe kapaszkodva evickélnek túl a mindennapokon, akárcsak Papp Sándor Zsigmond első regényének hősei, akik esendőségükkel, kiszolgáltatottságukkal, infantilis vágyaikkal mind-mind a néhai diktátor gyermekei. Egy „babaházban” élnek a Törekvés utcában, és körülöttük mindenütt ott feszül Ceauşescu üvegburája. Szerelem, felvonulás, árulás és félelem az életük, melyben a mindent és a semmit csupán egy hajszál választja el egymástól – egy rosszkor elhangzó mondat, véletlen baleset vagy egy titkosszolga kedélyváltozása. A regény felkavaróan, de vigasztaló humorral mesél Románia rendszerváltás előtti és azt követő időszakáról. Szereplői, akiken átgyalogol a történelem, hús-vér figurák, akik a történet végére jutva kivétel nélkül rokonaink és barátaink lesznek. Az ő életük is, Kertész Imre szavaival, „valakinek szóló élet, és ennyiben – s csakis ennyiben – értelmes élet, ha magát az élet értelmét különben teljes homály borítja is.”

Papp Sándor Zsigmond 1977-ben született az erdélyi Radócon. 1995 óta újságíró, 2005 óta a Népszabadság kulturális rovatánál. Eddig egy novellás- és két esszékötete jelent meg. A Semmi kis életek az első regénye. Budapesten él.

Részlet a könyvből:

 

Akasztott

Amint Rudolf meglátta a kapualjban, vállon ragadta a vasmarkával, s már fordította is a kocsma felé. Kalcsek megadóan követte, valahogy most ő is indokoltnak ítélte a dolgot, legfennebb azon töprengett, hogy mikor tolja majd félre az utolsó poharat: amikor még forog a nyelve, vagy amikor már nem tudja kivenni Rudolf vonásait. Mecsekit szidták, azt a kielégíthetetlen pinahuszárt, akinek már nem elég a külváros, már a házból is szedi az áldozatait, de mégis mit láthatott pont őbenne Márta, tette fel Rudolf századjára is a kérdést, s úgy nézett körül, mintha a törzsvendégek között ott ülne valahol a válasz is, szerényen és egyértelműen. Kalcsek bólogatott, várta az igazi kérdéseket, és nem is kellett sokáig várnia, mert a negyedik pohár után Rudolf ránézett a homályos, és egyre kiszolgáltatottabb tekintetével, most mit csináljak, kérdezte, s erre Kalcsek már mondta is, hogy semmit. És úgy tűnt, hogy Rudolf érti is. Egyrészt ott és akkor kellett volna pofozkodni, folytatta gondolatban Kalcsek, utólag az ilyesmi már nem úriemberhez méltó, másrészt Mecsekinek eszébe se jutott volna ez az egész, ha Márta… És áldotta a félszegségét, azt, amit a felesége mindig is a szemére vetett, hogy képtelen olvasni az apró jelekből, neki mindent a fülébe kell ordítani, ha el akarnak érni valamit, de lám, most épp ez a tétova némaság hozta el, amire mindig is vágyott, nem a lélekszaggató vallomások és fecsegések, és igaz, hogy szinte egész éjjel hányt és forgolódott, de már ott, a vécékagyló fölött világossá vált, hogy életre szóló szövetséget kötöttek Rudolffal, aki végül megfogadta a tanácsát és elutazott egy hétre horgászni. Addig mindenki lecsillapodik, tette hozzá. És le is csillapodott. Talán túlontúl is. Így aztán ott állt mellette Balázs temetésénél, együtt rámolták el Márta holmijait, amikor az asszony elköltözött, vele tartott azokon az értelmetlen éjszakai ivászatokon is, amikor nem mert egyedül maradni Zmeurával, és igen, ő vágta le a kilincsről aznap délelőtt, amikor már gyanússá vált, hogy semmi zaj nem szűrődik ki odabentről.

Mondják, s talán igazuk is van, hogy az időn múlik minden. Amilyen gyorsan találnak rá arra, ami belőled megmaradt, annyi és olyan barátod volt. Ebből a szempontból az öt óra talán nem is olyan rossz eredmény. A halál hajnalban állt be, és ő már tizenegykor elkezdett dörömbölni a süket ajtón, ablakon. Lehetett volna másképp? Aligha. A szavak nem gyorsítanak és nem lassítanak semmit. Mondhat bármit a pap, írhat a halottkém, csak ez az egy biztos. Az öt óra mindenképp öt óra marad. Talán csak annyi történt, hogy még nehezebb beszélni erről. Pedig Rudolf hiánya épp efelé lökné, de ő csak szakadékot lát a kimondható szavak helyén. Mélyet, reménytelent. Hidakkal, pallókkal pedig még viccelni is rossz.”

 

Kihallgatás-jelenet

Két teljes oldalt írt. Alighogy befejezte, már jöttek is vissza. A pulóveres valami rongyot tartott a kezében, nem látta pontosan, mert arra a székre dobta le, ami a lámpa mögött volt. Ruha lehetett, vagy egy összehajtogatott kötéldarab. Amíg a pulóveres átfutotta az irományt, jobban szemügyre vehette. Zömök, sűrű szemöldökű, vastag ajkú ember volt. Az a fajta, aki semmit sem tagad meg magától szívesen. De az is, akinek nem kell a poharát az asztalra csapnia ahhoz, hogy csend legyen a kocsmában. Később tudta meg, hogy Trufa Dincunak hívják.

– Ennyi? – kérdezte Trufa.

– Több most nem jutott eszembe.

– Ez nem elég. Nekem nevek kellenek. Címek, dátumok.

– De én nem ismerek egy csempészt sem. Külföldön is csak egyszer voltunk.

– Akkor beszéljen másokról.

– Kikről?

– Szomszédokról, kollégákról, ismerősökről. Nekem mindegy.

– Nem értem.

– Mit nem ért?

– Hát, hogy mit akarnak tőlem.

Megint azzal a szerelőarccal bámult rá. Kicsit érdeklődve, kicsit dühösen.

– Ha szórakozik velem, sose megy haza.

– Én nem szórakozom, csak…

– Ha nem szórakozik, és nem is hülye, akkor beszéljen! – üvöltött rá Trufa. A vékony tiszt is közelebb lépett.

Rudolf már nem félt. Legfeljebb kap még egy pofont. Vagy pépessé verik a fejét. De egyszer az is véget ér, és ő akkor sem tud majd mondani semmit. Épp ezért nem lehetett komolyan venni őket. Már az is mulatságosnak tűnt, hogy olyan kérdésekre keresik a választ amelyekre, ha akarna, sem tudna felelni. Ráadásul minél kilátástalanabbnak tűnt vallatói helyzete, annál mohóbban keresték rajta a fogást. Ahogy a szagot kapott kutya kaparja a talajt, de nem lel egyebet, mint a csontszagú földet. Mulatságos volt ez a középkori kínzókamrát idéző díszlet is, a sötét, levegőtlen pince, a középre állított fémasztalka, amelyen nem hagy nyomot a vér, és a két szék. De legfőképpen az volt mulatságos, hogy ez a nagy műgonddal felépített helyiség mégis hatott rá. Végigfutott az idegek hálóin és félelmet pumpált az ereibe. Mert valahol mégis rettegett. Az első perctől félt, ahogy belépett ide. A következő pofontól, testének kiszámíthatatlan reakcióitól, hiszen vizelet, vér és még ki tudja milyen nedvek szaga terjengett a falak között. Talán az ajtó láthatatlan rései engedték be. De ő valahogy a félelemnek is képes volt örvendeni, hiszen amíg félt tőlük és mulatott rajtuk, ide-oda tántorogva a két érzet között, addig nem gondolhatott másra. Nem kellett szembenéznie a fájdalommal és a lelkifurdalással, s különben is, jutott gondolatai végére Rudolf, már nem nagyon tudják fokozni se a félelmet, se a reménykedést, hogy ez az egész még megoldódhat valahogy, hiszen már minden adujukat kijátszották: még ők sem tudják kétszer lelőni ugyanazt az embert. Hiába is próbálkoznak, a bűn nem sokszorosítható.

Dacosan nézett maga elé.

– Nekem így is jó – mondta végül Trufa. – Ha mindenáron haza akar menni, hát menjen – és Rudolf elé dobta azt a rongyot, amit az imént hozott be.

Egyből felismerte. Balázs farmerdzsekije volt, amit még karácsonyra kapott. Akkor nagyon utálta a piros gombjai miatt, és hiába magyarázták neki, hogy ez volt az utolsó abban a drezdai boltban, ahová a rokonokkal a városnézés leple alatt még benézhettek, csak bambult rájuk szemrehányóan. Aztán ez lett a kedvence, a csajozós dzseki. Rudolf nem mert hozzányúlni. Eddig még hihetett abban, bármilyen valószerűtlennek is tűnt, hogy ez az egész csak egy ostoba tévedés. A fia már réges-rég otthon nézi a tévét, vagy a haverjaival lóg a téren, és ha hazamegy, hát jót kacagnak az egészen. De ahogy Trufa intésére kézbe vette a dzsekit, és kitapogatta a lapocka alatti lyukat, majd tenyérnyivel lejjebb a másikat, már tudta, bezárult minden ajtó: a bizonyosságból nem menekülhet. Azt hitte, sírni fog, eszelősen ordítani, de csak az üresség lett egyre nagyobb. Mintha egy ügyes kezű boncmester kilopkodta volna a szerveit, a szívét, tüdejét, máját, majd a csontokat, hogy végül csak ez a külső kéreg maradjon. Ez a felfújt máz.

– És most? Most mi lesz? – kérdezte rekedten Rudolf.

– Semmi. Hazaviszi és megmutatja a feleségének – mondta Trufa, és elindult az ajtó felé.

– Várjon. És a temetés?

– Mit mond?

– Mikor temethetjük el a fiamat?

– Hallod, még ő jön az ötletekkel?! – nézett Trufa a vékony tisztre.

– Mindenkinek kijár a végtisztesség – mondta Rudolf.

– Nyugodjon meg, el fogjuk temetni. Senki sem szereti a rendetlenséget. Azt, persze, még nem tudom, hogy hová.

– Hogyhogy nem tudja?

Trufa helyett a vékony tiszt válaszolt.

– Az épület mögé már nem fér semmi, így elvileg bármelyik köztemető szóba jöhet.

– Azért ne ígérj semmit. A főnökség mostanság jobban szereti az eldugottabb helyeket – figyelmeztette Trufa.

– És mi lesz velünk?

– A hozzátartozókat általában megkíméljük a látványtól.

– Ezt nem tehetik meg.

– Maga is tudja, hogy megtehetjük.

– Azt akarja mondani…?

– Nem lesz se fejfa, se szertartás – ingatta a fejét megjátszott szánalommal a vékony tiszt.

– Ezt nem hiszem.

– Mégis mit gondolt? Örüljön, hogy legalább ezt a rongyot megkapta! – nézett rá szigorúan Trufa.

– Én így nem mehetek haza.

– Ez már a maga gondja – mondta a pulóveres, és intett a vékony tisztnek, hogy nyissa ki az ajtót. A kihallgatás véget ért.

– Dan… Dan Vlahila.

– Mi van vele? – fordult vissza Trufa az ajtóból.

– Valutázik. Legalábbis, úgy hallottam.

– Most tudja, vagy nem tudja?!

– Tudom. Valaki mondta, hogy lehet nála pénzt váltani.

– Ki mondta?

– Kalcsek Feri. A lakóbiztos.

– Mit mondott pontosan?

– Hát, hogy állítólag dollárral üzletel, de márkát is tud szerezni.

– És ki ez az ember?

– Gyerekorvos.

– Ott lakik maguknál?

– Egy emelettel lennebb. Negyven körüli, barna hajú…

– Írjon le mindent!

– De, ugye, ez elég lesz?

– Most alkudozni akar? Azt hiszi, a piacon van?

Rudolf nem mert Trufa szemébe nézni. Félt, hogy a szürkéskék szempár magabiztos nyugalma végképp elnyeli. De az most másra koncentrált. Az egyre szaporodó sorokat leste a papírlapon.

Megérte a fáradtságot, mert Trufa jóval elégedettebben olvasta el a féloldalnyi szöveget, mint az előző két oldalt. Intett a társának, aki magukra hagyta őket.

– Ez már sokkal, de sokkal jobb. Így már beszélgethetünk.

– Mikor vihetem haza a fiamat?

– Ne kapkodjon. Még csak most kezdtük el.

– Magának van családja?

Trufa gondolkodás nélkül ütött. A pecsétgyűrűs kezével. Éles, semmihez sem hasonlítható fájdalom hasított Rudolf állkapcsába. A szája azonnal megtelt friss vérrel.

– Látja, ezt akartam elkerülni. Köpje ki nyugodtan – mondta Trufa, majd rutinosan megvárta, hogy Rudolf összeszedje magát. Kitapogassa a felrepedt ajkát, megnézze, hogy tényleg meglazult-e a kisőrlő, vagy csak neki tűnik úgy. Miután befejezte, már ott feküdt előtte a gépelt ív.

– Ezt még írja alá, és mára végeztünk.

– Azért elolvashatom? – kérdezte Rudolf.

– Persze. Ráérünk.

Rudolf rémülten tette le a papírt.

– Nem, ezt nem tehetem. Én nem leszek…

–…besúgó? Ezt akarta mondani?

Rudolf bólintott. Trufa úgy nézett rá, mint aki számított erre.

– Csak nem fél a rendszerességtől?

Rudolf a fejét rázta.

– Hát persze, hogy nem fél. Maga sváb. Azoknak a vérében van a fegyelem. Akkor viszont arra kell gondolnom, hogy velünk van valami baja. Erre gondoljak, vagy ne erre gondoljak? – hajolt közelebb hozzá.

– Én nem akarok maguknak dolgozni – mondta Rudolf. Örült, hogy végre ki tudta mondani. Egészben, sértetlenül.

– Ez már nem kérdés.

– Akkor miért nem írja alá helyettem? – nézett rá kihívóan Rudolf. Úgy érezte, neki már minden mindegy.

– Megtehetném.

– Akkor tessék, tegye meg! – és az eltanult mozdulattal Trufa elé tolta az ívet.

– Észrevette már, hogy mindig akkor bátorodik fel, amikor már nincs tétje a dolognak? Pedig ennyi erővel gondolkodhatna logikusan is. Vlahilát már beköpte. Ezen nem tud változtatni. Szerdán körülnézünk a lakásán, őt meg behozzuk.

– Én nem ezt akartam – ijedt meg Rudolf. Hirtelen elképzelte a felforgatott szobákat, a két üvöltő gyereket.

– Mégis őt választotta ki. Nem a barátját, Kalcseket vagy azt a házaló, semmirekellő Rakucsinect, hanem az orvost. Még csak nem is tétovázott.

– De ez…

– …véletlen volt. Tudom. De most őszintén: számít ez?

– Igenis számít!

– Ja, igen az emberek nagyon megértőek. Talán még meg is dicsérik érte.

– Azért ne becsülje le őket.

– Én csak annyira becsülöm le őket, mint maga, ha azt hiszi, hogy szánni fogják magát ezért.

– Pedig nem tehetnek mást. Ez az igazság! Meghalt a fiam!

Trufa a fejét csóválta.

– Az most mellékes.

– Akkor sem vagyok rá képes.

– Dehogynem. Maga jó alany. Higgye el, én ezt meg tudom ítélni – mondta Trufa. Olyan volt, mint amikor az apja annak idején megtapogatta az izmait.

Hiába volt dühös magára, nem tehetett semmit: a dicséret melege teljesen átjárta a testét. Átsugárzott a mellkasába, onnan az erek szövetén át a gyomrába, le a lábáig, az elgémberedő ujjaiba. Talán az iskolában dicsérték meg utoljára, de ott is inkább a családja miatt. Aztán később Márta, de ő valahogy sose számított.

– Akkor megegyeztünk? – kérdezte cinkosan.

Rudolfnak nem volt ereje válaszolni. Aztán nagy nehezen mégis kinyögte.

– Mégis… mi lenne a dolgom?

– Nem nagy ügy. Eleinte csak írogasson. Szinte mindegy, hogy mit. Hangulatokat, megérzéseket, benyomásokat. Sétáljon sokat és keresse a társaságot. Egyszóval, szoktassa magát a helyzethez.

– Milyen helyzethez?

– Hogy már maga a megfigyelő és nem ők. Ez nagy luxus, ha tud bánni vele.

– És aztán?

– Hát, ha már belejött, ha már nem okoznak gondot a szavak, és minden a kezére áll, akkor lassan nekifoghat a konkrétumoknak.

– Konkrétumoknak?

– Igen. Írjon le például egy szokottnál is indulatosabb vitát az ismerőseivel. Majd hogy ki kivel tartja a kapcsolatot közülük. Tagja-e valamilyen csoportosulásnak. Effélék. Meglátja, ha jól csinálja, minden egyre pontosabb lesz.

– Menjen a fenébe!

A regény hangulata kedvéért:

 

Úgy nézett ki, hogy a kopasz punci egy ideig mindezt képes feledtetni. Senki sem gondolná, de az ötvenes évek közepén a bőrgyár és a tercsei dűlő közti kültelket szexuális forradalom rázta meg, jóval megelőzve a kor minden hóbortját. A bőrgyárosok ugyanis miután végighallgatták Rudolf minden részletre kiterjedő beszámolóját, faarccal kifizették a fogyasztást, és még aznap este puhítani kezdték az asszonyt. Előbb virággal, majd konyhabútorral, de volt aki életre szóló kirándulást ígért a tengerhez. Szénen sült halat és naplementét. És olyan is akadt, aki egyszerűen odatette a kád mellé a borotváját, néhány percnyi időt hagyva az asszonynak, hogy eldöntse: saját kezével vakarja le az immár túlhaladott bozótot magáról, s akkor hamarabb túl vannak rajta, vagy inkább a férjét kényszeríti arra, hogy maga vágjon szabad utat az új elveknek, mert akkor vér is folyhat. Főként ha még ficánkolnak is közben. Néhány hét múlva Vlad Dincu, a pártbizalmi már csak azt sajnálta, hogy nem írtak ki valamiféle szocialista versenyt a bőrgyár körzetében, mert kétség sem férhetett volna a győzelemhez. Annyi mosolygós, elégedett embert ritkán lehetett látni a környéken. Több részleg is példásan dolgozott, túlteljesítve az amúgy teljesíthetetlennek vélt terveket, s még a kocsmába is tiszta inget húztak a férfiak. Kevesebb lett a káromkodás, a céltalan hangoskodás, és a még mindig gyakori éhségről is úgy beszéltek, mintha csak holmi diétáról lenne szó, ami jót tesz a vonalaknak, pedig akkoriban már – olvadás ide, Sztálin halála oda – egyre gyakrabban temettek. S bizony az is hihetőnek tűnt, hogy a nyúlós, tejfehér ködök is ezekből a nyugodni nem akaró, kóbor lelkekből tapadtak össze, melyek reggelente elvakítottak embert és jószágot egyaránt. Letépdesték a rügyeket a fákról és a téglákig marták föl a házak oldalát, hogy még a rendőr is vacogva húzza össze a gallérját, mert úgy járta, hogy az öngyilkosok szellemét legfennebb a májusi eső verheti el, hacsak előtte nem szórjuk föl meleg hamuval az udvart.

Azzal a néhány makacs és retrográd nőszeméllyel pedig, akiket sem fenyegetőzés, sem a válás lesújtó gondolata nem győzött meg, alig törődtek. Mint ahogy azt is a rosszindulatú pletykák közé könyvelték el, hogy Tiberiu azért masszírozza olyan gyakran az arcát, mert még mindig érzi azt az emberes pofont, amit a menyasszonya osztott ki neki, amikor lelkesen ecsetelni kezdte egy idegen nő idegennek hitt testrészét. A forradalom ennek ellenére napról napra erősödött. A megtértek számával egyenes arányban nőtt Rudolf megbecsültsége, akit már nem csak a fogaikkal, hanem különféle ügyes-bajos dolgokkal is felkerestek a bőrgyárosok, s közülük sokan még évek múltán is megmaradtak, amikor már kicsit maszekolni lehetett a fürdőszobából átalakított rendelőben.

Pedig eleinte akadtak azért gondok is. A szocialista erkölccsel összeegyeztethetetlen vakarózás például. Egy-két napos önfeledtség után ugyanis sarjadni kezdtek a sörték, s vele együtt a csiklandozó kín, ami percenként követelte volna a megváltó kezet. Az asszonyoknak így egyre gyakrabban kellett kikérniük magukat a vécére, vagy amikor nem látta senki, egy vétlen, felszabadító mozdulattal odadörgölőzhettek a varrógéphez, az ajtókilincshez vagy az üzemi faliújság széléhez, ahonnan a kiretusált élmunkások vizslatták a részleg mindig eseménydús zsivaját.

Mint egy zsák baszatlan bolha, morogta a textilgyár művezetője, s még maga is elcsodálkozott volna, hogy mennyire téved a helyzet megítélésében. Persze, ehhez kellett volna egy kis bátorság, hogy az alaposan megrágott bókok után végre matatni kezdjen egy kicsit az ábrándosabb tekintetű varrónők ruhája alatt, mert hiába volt férjes asszony a legtöbbje, azért időnként elvártak némi, a kollegialitáson is túlmutató közeledést. Ha ez nem lett volna, nem is tudni, miként élték volna túl.

Iddogálás

Ez lesz az ő hivatása és otthona, érezte meg alig tízévesen. És nem is igen maradt más választása, mint követni ezt az utat. Amikor ide helyezték, már azt is tudta: csak egy módszer kell, egy gesztus, valami, ami mindenki mástól megkülönbözteti. Amit úgy hagyhat ott, mint egy névjegyet. A Kripta légköre minden szempontból alkalmas terep volt a kísérletezésre, így nem is kellett fél évnél többet rászánnia a keresésre, hogy végül az ujjaknál kössön ki. A bemelegítő kérdések után szinte azonnal rátért a mutatóujjra, és akit az első reccsenés nem térített észhez, annak egy anya türelmével és egy apa gondosságával, egyetlen mozdulattal roppantotta el a gyűrűs-, a középső- majd végül a hüvelykujját. És aki még ilyenkor sem volt kapható az együttműködésre, aki még ekkor sem lelt rá az egyedüli helyes útra, az azt is kipróbálhatta, hogy milyen pokoli nehéz törött, szétálló ujjakkal a fekvőtámasz. Ebben hitt. Az emberi test spártai fegyelmében és mindent felülíró összetettségében, amely folyton képes meglepni semmit sem sejtő birtoklóit. És végül mindig bejött a számítása. A közös leleménnyel előcsalogatott fájdalom csakhamar megtérítette az elé kerülő renitenseket.

Ahhoz sem kellett hosszú idő, hogy a legnehezebb esetekhez osszák be. Embercsempészek, vérgőzös rebellisek, szamizdatot szerkesztő, riadt írók – mind-mind hozzá tartoztak. S amikor híre ment a városban, amikor a begipszelt ujjú emberekről nagyjából tudni lehetett, hogy hol jártak, mibe keveredtek, már nyert ügye volt. Olyan esete is akadt, nem is egy, aki egyből elsírta magát, ahogy belépett az ajtón.

– A másik helyében eltörte volna az apja ujját? – szedte össze a bátorságát Rudolf.

– Turcu.

– Tessék?

– Nem másik, hanem Turcu. Így hívták.

– Most fontos ez?

– Szeretem a pontosságot.

– Még mindig nem válaszolt.

– Ne legyen demagóg? Nem ilyennek ismertem meg.

– Volt kitől tanulnom.

Nicu Zmerura sötéten nézett maga elé. Talán nem ivott még eleget az őszinteséghez, találgatott magában Rudolf. Pedig már kétszer is teletöltötte a poharát.

– Turcu ügyetlen volt. Egy iszákos kontár. Még az is lehet, hogy csak a saját szakállára nyomozott.

– Tehát ez a válasza?

– Sejtem, hogy mit szeretne hallani, de az nem lenne őszinte.

– Kár, pedig ez lenne igazi vízválasztója a módszerének. Idegenekkel szemben, tudja, könnyen elbízza magát ez ember.

– Nevetni fog, de akkor is ez a leghumánusabb eljárás – mondta Rudolfnak.

– Semmi kedvem nevetni.

– Szóval, nem hisz nekem? – nézett rá tűnődve Zmeura. – Pedig már ismeri a rendszert.

– Még maga se hinne magának.

– Akkor tegyek úgy, mint az a bukaresti tapló, aki addig üti-vágja azokat a szerencsétleneket, amíg egy szót se tudnak kinyögni? Pedig ő is tudja, hogy csak a vallomásuk vethet véget az egésznek! A múltkor is az egyiknek úgy szakadt fel a bőre, hogy…

– Kíméljen meg a részletektől.

– Pedig én azt hittem, azt is lehet kíméletnek nevezni, ha valaki a legkevésbé rosszat választja.

– Nocsak, filozofálgatni is szokott?

– Olvasok ezt-azt.

– Kíváncsiság? – töltötte tele ismét Zmeura poharát Rudolf.

– Utálom, ha fölényeskednek. A múltkor egy határsértő fejből idézte Platónt. Gondoltam, akkor már én is belenézek.

– És továbbra is úgy véli, hogy maga a leghumánusabb?

– Nézze, ha valaki hozzám kerül, annak többnyire alapos oka van. Előbb vagy utóbb úgyis bevallanának valamit. Így van kitalálva az egész. Persze, ordibálhatnék velük, megvonhatnám az éjszakai alvást, hideg vízzel locsolhatnám őket, de ez senkinek se jó. Fogy az idő, mindenki ideges. Így megspórolok néhány órát.

– Aki pedig időt nyer, életet nyer.

– Azért ne legyen cinikus – intette meg mosolyogva Zmeura.

– Igyekszem.

– Maga nem egyezne ki ezzel? Egy-két törött ujj, és túl vagyunk rajta. Begipszelik, és már el is felejtheti az egészet.

– És mi lenne, ha egyszer enélkül próbálkozna?

– Nem figyelt eléggé. Az őszinteséghez mindig kell egy kis fájdalom. Ez a felhajtóerő és a nyomaték. A barátkozás túl sok egérutat hagy. De, gondolom, ezt maga is megtapasztalta.

– Ezek szerint elégedett a módszerével?

– Minden munkát lehet jól végezni. Ez nem az én bűnöm.

– Egyszer megéljük, hogy még kitüntetik ezért.

– Megint cinikus. És pontatlan. Fél éve már, hogy kitüntettek.

Zmeura eltolta a poharát. Mostanság hirtelen tört rá a rosszkedv. És azt is utálta, hogy legtöbbször lepleznie kell. Persze, nem itt. Ebben a vakolatig levetkőztetett lakásban senki sem tudná megjátszani magát. Talán ezért szeret idejárni. Meg azért is, mert olyan kevés hely akad manapság, ahol az őszinteségnek alig van következménye. Beissza a csend, a falak, a bútorok helye.

Rudolf már ismerte ezt a tűnődő, lusta arckifejezést. Az elfáradt őrszem tekintete ez, aki már túl sok ideje bámulja a rábízott területet. Ilyenkor kellett lemennie Kalcsekért. Zmeura nyelve rendszerint már csak akkor oldódott meg, amikor a lakóbiztos is elfoglalta a helyét közöttük. Most is ugyanúgy történt minden: Kalcsek épphogy köszönt, s máris vizespohárba kérte a rumot, hogy egy hajtásra kiigya.

– Maga mindig ennyit iszik? – kérdezte váratlanul Zmeura, s egyszerre érződött csodálat és némi rosszallás a hangjában. Kalcseket ez nem billentette ki a nyugalmából. Úgy ült a sarokban, mintha pártgyűlésen szorongna, ahonnan nem lehet lelépni, legfeljebb gondolatban, és eltorzult arccal várta az alkohol hatását. – Így nem is érzi az ízét – tette hozzá most már egyértelmű rosszallással Zmeura.

A mondat valahogy úgy maradt, súlyosan lebegve a fejük felett, akár egy sötét felhő. Egymást nézték. Kalcsek lopva és kicsit sértődötten, mert nem elég, hogy majd szétreped a gyomra, de még dilettánsnak is tartják. Pedig tud ő lassan is inni, az ínyencek álszent pofájával, a szájában lögybölve az italt, amíg az aroma meg nem mutatja magát, s akkor lehet beszélni termésről meg évjáratról, a kubai vörösréz üstökről, a kincset érő páratartalomról, csak nem így, nem ilyen körülmények között. S ahogy egyre jobban hevítette a rum, már arra is gondolt, hogy ezt akár meg is mondhatná. Csak ezt az egyet. Isten őrizz, hogy elszaladjon vele a ló, de mindent mégse lehet, mert parancsra szarjon inkább az elvtárs, de ő az élvezeteket tekintve, igenis, ragaszkodna a szabad akarathoz. Ezt fogja mondani, vagy valami nagyon hasonlót, s már az állát is felszegte, és megpróbált, amennyire csak a szék engedte, egyenesen ülni. De akkor már késő volt. Rudolf óvatosan közelebb húzta a sámlit, hogy azonnal közéjük lépjen, ha történne valami. Mert ha az a hülye Kalcsek tesz akár egy apró megjegyzést is Zmeura vörös képére, hát tényleg elszabadul a pokol. Persze, most is felesleges volt az óvintézkedés. Zmeura meg se rezzent. Olyan arccal nézte őket, mint aki már lemondott arról, hogy megtalálja a megfelelő csalit ehhez a sötét, hínáros vízhez.

Fél óra múlva már csak Kalcsek hortyogását lehetett hallani. A kitárt ablakon dőlt be a friss, szeptemberi levegő. Inkább langyos volt, mint hideg. Zmeura most már egészen nyugodt arccal ült a helyén. Úgy tűnt, miután a tekintetével kinyittatta az ablakot, ki is fogyott a parancsokból. Igazából nem szerette őket. A rend nem utasításokból épül, mondta Rudolfnak egyszer, az első látogatásai valamelyikén. Rudolf akkor még nem tudhatta, hogy Zmeura azt kedveli, ha a beosztottjai ráéreznek a teendőikre. Ha megtalálják azt a ritka pillanatot, amikor a parancs még nem kényszerű teher, hanem kínálkozó lehetőség. Így történhetett, hogy az első bakikat nem számítva, Rudolf mindig idejében ment le Kalcsekért, és ő maga ajánlotta fel, hogy másokat viszont távol tart a látogatásoktól. A rendszer még olyan apróságokban is megmutatkozott, mint a kávé vagy a taxi, amely mindig idejében került az asztalra, illetve állt meg a ház előtt. Cserébe Zmeurára sem lehetett panasz: egyszerű vendég maradt, aki mindig ügyelt az ajándékba hozott ital minőségére. És többnyire igaza volt: a taxi tényleg akkor jött, amikor már egyikükbe se fért több az italból, a beszélgetés is oldottabb volt így, hogy senki sem háborgatta őket, és most is minden bizonnyal áporodottabb lehetett már a szoba levegője a megszokottnál.

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top