Senki nem tömte úgy a madarakat, mint Adél. Mielőtt elkezdőtött az etetés, jó melós módjára nekivetkőzött, amit vehetünk szó szerint, hiszen Adél azzal tisztelt meg minden egyes keze közé kerülő szárnyast, hogy anyaszült meztelenül rakta szájukba a falatot. Szerették is őt az állatok, csőrhagyomány útján terjedt odaadó tömőképessége. Nem kevésbé csodálták a falu gyeremekei, akik folyton ott sündörögtek körülötte, nehogy kifogyjon Adél a madaraknak szánt eledelből, és megakadjon keze felfelé majd lefelé irányuló finom mozgása, amely épp annyi örömöt okozott állatnak, mint a tátott szájú kisembereknek.
