Vonattal utaztam Berlinbe. Riadtan tértem magamhoz a sötétben. Az ablakon túl apró fények villogtak. Mekkora temető, mondtam útitársamnak. Dehogy, válaszolt. Az Prága. – Podmaniczky Szilárd versblogja.
A nyári éjszakában percekig filmeztem egy lángoló gyertyát. A rádióban fuvola szólt. A felvevőt elindítottam a gyertya körül, és háromszázhatvan fokban megforgattam a képen. A láng lefelé égett. Ma újra megnéztem a felvételt. Egyszerű, semmitmondó. Csak az időmet rögzíti.
Délelőtt kint jártam a piacon. A vasárnapi húsleveshez kerestem zöldséget. Akitől vásárolni szoktam, most üres asztal mögött állt. Tovább mentem. Sehol nem találtam az övéhez fogható zöldségeket. Visszabattyogtam. Elfogyott a zöldség, kérdeztem. Nem, válaszolt. Ma csak krizantémot és koszorúkat hoztunk. A zöldség nem fért föl a kocsira.
Egy ismerősöm apja gyertyaöntéssel foglalkozott. Tőle kaptunk gyertyákat egy házibulihoz, amit egy fűtetlen melléképületben rendeztünk november elején. Kabátban táncoltak a lányok. A kenyéren megdermedt a zsír. Még nem volt tíz óra, mikor kialudtak a karvastagságú gyertyák. Belül üresek voltak, a kanóc beesett a kéregbe. Az ismerősömre három elemlámpát akasztottunk, ő világított tovább táncolva a sötétben.
Megvan a fénykép, amin egyéves vagyok. Kantáros nadrágban ülök az egy szál gyertyás tortám előtt. Azóta, ha minden születésnapomra megkapom a gyertyát, 1176-ot égettem volna el.
Ez most nem versblog lett, prózablog, Mindenszentek napján. Az ég vörös odakint, írtam egyszer egy hasonló helyzetben. Azóta sokat tapasztaltam. Tudom, hogy csak odakint lehet vörös az ég.
(A fotón St. Tropez temetője látható, a szerző felvétele)
{jcomments on}
