Archív

Amikor Fangio Fidel Castro foglya volt

cuba 57

A történet így kezdődik: 1958-ban, a Kubai Nagydíjon… Mi? Kubai Nagydíj? Igen, ilyen is volt. És szerepel benne mindenki, ahogy az kell. Juan Manuel Fangio, Fulgencio Batista elnök, Fidel Castroék. Meg egy tragikus baleset, amit egy helyi versenyző, Cifuentes olajfolton megcsúszó Ferrarija okozott – Méhes Károly blogja.

Az 1940 óta fennálló Batista-rezsim nem titkolt célja volt, hogy Havannából efféle latin Las Vegast varázsoljon, és mivel az USA-ban akkoriban sokkal szigorúbbak voltak a szerencsejátékot szabályzó törvények, mint a szigetországban, gazdag amerikaiak százai jártak át Kubába mulatni, illetve pénzt mosni – tessék csak emlékezni a Keresztapa második részére; a kubai vezetés remek kapcsolatokat ápolt olyan maffizózókkal, mint Lucky Luciani, Vito Genevese vagy Mayer Lunsky.

A gazdagság, a jólét illúzióját mi sem szolgálta jobban, mint az autóverseny, még ha nem is Forma-1-es szinten: sportkocsik számára írták ki első ízben 1957-ben, de jelen volt, mint az akkoriban mindennapos gyakorlat volt, szinte a teljes F1-es élmezőny, köztük az ’50-es évek abszolút sztárjával, az argentin – akkor még “csak” négyszeres világbajnokkal – Juan Manul Fangioval. Fangio 7000 dollár (ma kb. 50 ezer dollár) honoráriumot kapott, plusz teljes ellátást maga és három szerelője számára.

A havannai tengerparton alakítottak ki egy városi pályát, a Malecont, majdnem tökéletes Monaco-fílinggel: körben pálmafák, a háttérben a felhőkarcolók, elöl az óceán… Elég ideális, nem?

Az első, a Shell által szponzorált Kubai Nagydíj 90 körön át tartott, ami valamivel több, mint 500 kilométert számlált, és a verseny legnagyobb részében a Ferrarival 860-nal hajtó spanyol márki, Alfonzo “Fon” de Portago vezetett, de aztán a 68. körben a motorja megadta magát, és így nyert üldözője – ki más? – Fangio. A Görbelábúnak csúfolt 46 éves Maestro egy Maserati 300-zal versenyzett, amit a brazil Scuderia Madunina csapat nevezett, de itt volt az ifjú csillag, Striling Moss is, aki Harry Schell-lel párban egy Ferrari 300S-t nyűtt, noha, mint tudjuk, a Forma-1-ben Moss sosem volt Enzo Ferrari pilótája. Egyébként a különböző évjáratú, más-más istállók által nevezett Ferrarik uralták a mezőnyt, hiszen egy-egy Maranellóban gyártott géppel indult Eugenio Castelotti (290MM), a közeli Floridából átrándult Phil Hill (857S), Carol Shelly (140), Olivier Gendebien (500TR) és Jean Lucas (121LM). Azért feltűnt néhány helyi erő is, köztük a legnépszerűbb, Alfonzo Gomez Mena, akit csak Alfonzitoként szeretett a közönség, ő egy Jaguarral XKE-vel vágott neki a hazai nagydíjnak. De hogy nem csak pilóta-fronton volt elég meglehetős a felhozatal, jelezte, hogy a futamra ellátogatott Hollywood legnagyobb ásza, Gary Cooper is, a Délidő című klasszikus western főhőse, de Portago meg a szintén színésznő kedvesével, Linda Christiannal tűnt fel. Az meg magától értetődött, hogy a diktátor Batista szívesen fényképezkedett Fangióékkal, elvégre mindenkinek jól jön az efféle reklám…

Summa summarum, az 1957-es Kubai Nagydíj nagy siker lett. Stirling Moss szavaival:

– Csodás helyszín volt, remek verseny, a helyiek vendégszeretete minden képzeletet felülmúlt. Az emberek imádták a futamot.

Tehát semmi akadálya nem volt, hogy egy évvel később ugyanígy, a Forma-1-es téli szünet közepén, vagyis ezúttal február 24-én megrendezzék a második felvonást. Csakhogy egy év alatt nagyon sokat változott a szigetországban a politikai helyzet. Batista uralma ingadozott, egy fiatal forradalmár, Fidel Castro vezette gerillacsapat a hegyekben mindenre el volt szánva: előbb vagy utóbb meg kell dönteni az uralkodó rezsimet. És amíg Batistának jó volt önreklámra a Kubai Nagydíj, a forradalmároknak is kapóra jött: felhívhatták magukra a figyelmet.

De hogyan is?

A Fidel Castro vezette Július 26-a Forradalmi Mozgalom a maga 82 gerillájával nem sokkal korábban tért vissza mexikói önkéntes számüzetésből. Castro második emberének, Faustino Pereznek az ötlete volt, hogy – meghallván, ismét az indulók között lesz az immár ötszörös bajnok – rabolják el Fangiót. A nemes feladatot a kubai összekötő, Oscar Lucero Moya kapta: szervezze meg a túszejtést.

Fangio 1958. február 21-én, pénteken érkezett meg Havannába, és a következő napot társadalmi eseményeknek szentelte, például Batista elnök ceremóniáin is részt vett. Moyaék közben akcióba lendültek, hogy február 23-án végrehajtsák a kitűzött célt: 9 gerilla alkotta a csapatot, köztük Moya felesége (!). Elmentek a Lincolt Hotelba, ahol Fangio megszállt. Este volt már, az elegáns szállóba nyüzsgött a nép. Fangio a szobájából jött le lifttel, és csatlakozott néhány barátjához: Alejandro de Tomasohoz (a későbbi autótervezőhöz), Nello Ugilonihez, a Ferrari sportigazgatójához, Guarino Bertochi szerelőhöz, Marcelo Giambertonehoz, aki a menedzsereként dolgozott, és jelen volt még Carlos Gonzalez, egy hirdetési szakember.

Az elbeszélések szerint ekkor lépett oda a Maestrohoz egy láthatóan nagyon ideges, bőrdzsekis férfi. Elsőre csak ennyit mondott:

– Fangio, velem kell jönnie. A Július 26-a Forradalmi Mozgalom tagja vagyok.

Ekkor valaki felemelt egy súlyos papírnehezéket, hogy hozzávágja, de a férfi automata pisztolyt rántott:

– Nyugi – szólt keményen -, ha megmoccannak, lelövöm.

A merénylő egyébként maga Moya volt, és a hotel előterében akkor bent volt több társa is. Fangio először tréfának gondolta az egészet, de a pisztolyt látva csak annyit kérdezett, hová akarják vinni.

Moya biztosította róla, hogy semmi bántódása nem esik, mire Fangio megindult, és néhány gerilla kikísérte a sarkon várakozó Plymouth-hoz. Eközben a többiek a szálló kijáratát biztosították.

– Később kiderült, hogy három autó vett részt az akcióban – mesélte utóbb Fangio. – Lassan haladtak, hogy ne hívják fel magukra a figyelmet. Azok, akikkel egy kocsiban ültem, rögtön bocsánatot kértek azért, ami történik, és elmondták, hogy csak azt akarják, a világ figyeljen oda az ügyükre. Egyébként, ez is egy kaland volt a sok közül. Különben is úgy éreztem, hogy a lázadokat jó cél hajtotta, és én mint argentin, elfogadtam a helyzetet.

A világbajnokot egy biztonságos házba vitték, majd átszállították egy másik épületbe. Mi több, megkérték, hogy fogalmazzon egy kézzel írt üzenetet, hogy él, nincs rossz sora. Ez igaz is volt, hiszen az első pillanattól fogva jól tartották, sült marhahúst kapott burgonyával, majd csirkét rizzsel, és az ágya is felvehette a versenyt a hotelbélivel.

Batista elnök pedig el akarta kerülni a nemzetközi botrányt. Nem indított hajtóvadászatot az elrablók után, bár a reptéren megerősítették az őrizetet, nehogy az argentin bajnokot kicsempésszék az országból. Természetesen nem fújták le a versenyt, elvégre 150 ezer nézőt vártak másnapra – igaz, hogy jó részük épp Fangióra lett volna kíváncsi… Egyedül a második legnagyobb név, Striling Moss hotelszobája elé állítottak őrt, aki minden három órában bekopogott, ellenőrizendő, hogy minden rendben van-e:

– Rettentő egy éjszaka volt! – mesélte később; sőt, azt is megtudta aztán, hogy Fangio a gerilláknak azt füllentette, hogy Moss nászúton van, ezért őt eszükbe ne jusson elrabolni. – Ez ugyan nem volt igaz, de mindenképp rendes volt tőle.

Másnap került sor tehát a Kubai Nagydíjra. A villában, ahol Fangiot tartották, megérkezett Faustino Perez, újból elnézést kért a kellemetlenségért, továbbá hosszan ecsetelte “vendégének” a küszöbön álló forradalmat és az ország helyzetét. Végül felajánlott egy hordozható rádiót, hogy a Maestro azon hallgassa a közvetítést.

– Visszautasítottam, mert nem akartam hallani, mi történik a versenyen, hogy ne kerítsen hatalmába a vágyakozás. De amikor hallottam a baleset hírét, átvittek egy másik szobába, ott volt tévé is. Szörnyű látvány volt, az biztos.

A futam eközben elrajtolt, Fangio kék Maseratijában a francia Maurice Trintignant feszített. Moss vezetett a Ferrari 250 Testarossa Spiderrel, mögötte a másik Ferrarival az amerikai Masten Gregory haladt. Még csak az 5. körnél tartottak, amikor szinte az egész pályát olaj borította: a szervezők újabb szabotázsra gyanakodtak, ám kiderült, hogy Roberto Mieres Porschéjának törött vezetékéből ömlött az olaj. A 6. körben következett be a tragédia, amikor Armando Garcia Cifuentes, aki szintén egy fekete-sárga színű Ferrarival küzdött, az olajon megcsúszva elvesztette az uralmát a kocsi felett, és miután szétrombolt egy ideiglenes hidat és a biztonsági korlátot is áttörve a főtribün közönségébe csapódott. A Porschével versenyző Ulf Noriden azonnal megállt, hogy segítsen:

– A Ferrari először nem is láttam. Mindenütt testek hevertek szerteszét, karokon és lábakon gázoltam át…

Phil Hill szemtanúja volt a balesetnek:

– Hihetetlen, mennyi olaj került a pályára. Láttam, amikor Cifuentes elszállt. Egy szempillantás volt az egész, és máris emberi testek repkedtek mindenfelé.

Moss, akit a félbe szakított verseny után végül is győztesként hirdettek ki, így emlékszik vissza:

– Nekem azt mondták, baleset történt, leszakadt egy híd. Már amennyiben hídról beszélhetünk, inkább két egymásnak támasztott létra volt. Mindenesetre piros zászlóztak, úgyhogy lelassítottunk Masten Gregoryval, akivel az 1. helyért küzdöttünk, bár még nem mentünk nagyon ölre, elvégre egy 500 kilométeres futam legelején tartottunk. Gregory morgott, amiért én az utolsó métereken még egyszer megnyomtan a gázt, így egy orrhosszal előbb gurultam el a piros zászlót lengető ember mellett, mert sejtettem, hogy ezzel vége lesz a futamnak. Végül megegyeztünk, hogy megfelezzük az 1. helyért járó díjat, mert az senkinek sem használt volna, ha elkezdünk veszekedni, ki a valódi győztes. Szóval hivatalosan én nyertem, de mindazok után, ami ezen a hétvégén történt, voltaképp teljesen mellékesnek számított.

Tény és való, Cifuentes balesetének szörnyű mérlege volt: a pilótán kívül hét néző halt meg, és negyvenen sebesültek meg súlyosan. Szerencsétlen Cifuentes még élt a kórházban, amikor bejelentették, hogy eljárást indítanak ellenre több rendbéli gyilkosság vádjával…

De mi történt végül Fangioval?

Miután a verseny lezajlott, a gerillák kapcsolatba léptek a havannai argentin nagykövetséggel. Raul Lynch nagykövettel együtt kitaláltak egy tervet, miképp lehet majd a világbajnokot feltűnés nélkül, ép bőrrel szabadon bocsátani úgy, hogy Castro embereinek se essen bántódása. Nem sokkal éjfél előtt autóval elszállították Lynch házának közelébe, és ott szabadon engedték. Arnold Rodriguez megígérte, ha győz a forradalom, az új kubai kormány meghívja Fangiot – díszvendégként. (A látogatásra egyébként tényleg sor került, de csak 1981-ben, amikor Fangio egy Mercedes-biznisz aláírasok Kubában járt, és több, egykori fogvatartójával is baráti találkozón vett részt. Perez államminiszter volt akkoriban, és meleg fogadtatásában részesítette a 70 éves ikont, és Castro is szakított rá időt, hogy kezet szorítson vele.)

Az biztos, a gerillák elérték a céljukat, hiszen olyan médiavisszhangja volt a Maestro kubai túszul ejtésének, hogy szabadulása után néhány nappal már New Yorkban ücsörgött a híres Ed Sullivan show-ban, amiért 1000 dollárt kasszírozott; meg is jegyezte félig viccesen, hogy csak elrablásával tudta elérni azt, amit 5 világbajnoki címével nem sikerült, hogy bekerüljön az amerikai tévébe…

A havannai Lincoln Hotel előtt ma egy bronz emléktábla emlékeztetet rá, hogy milyen fontos, történelmet is alakító események estek meg itt 1958-ban.

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top