Mikor a macska játszik az egérrel, annál kevés szívfacsaróbb látvány van.
Márpedig a mi macskáink mindig játékos kedvükben voltak, ha egérről volt szó.
Én megértem, hogy az erősebb dolga az, győzzön a gyengébb felett. Azt is megértem, hogy a macska valami oknál fogva ragaszkodik az egérhúshoz.
De azt nem értem, hogy miért nem eszi meg azonnal.
Az ember, ha éhes, levág egy disznót, és megeszi. No persze csak némi érlelés után. De a macska gyötri áldozatát. Nem fojtja meg, hogy utána zavartalanul rágódhasson rajta, hanem gyötri.
A szájába veszi, aztán leteszi, hagyja, hogy azt higgye, még van esélye.
Aztán elveszi tőle a reményt.
Aztán visszaadja neki megint, és elveszi tőle újra.
Kibírhatatlan teher egy ilyen jelenet a gyerekszívnek.
Macskánkat, Leontit sajnálatból vettük magunkhoz. Sovány volt, bolhás és kicsi. Fekete-fehér bundája itt-ott hiányos volt a sok vakarózástól.
Még nem tudta ellátni magát, az elhagyottság előbb-utóbb kiűzte volna belőle mind a kilenc életét.
Nálunk hamar megerősödött. És meglepően nagyra nőtt.
Épp csak ki nem dőlt súlya alatt a fa, amire madárfogás céljából időnként felkapaszkodott.
Leonti hobbiegerész volt. A gyomra mindig tele volt. Mintha csak unalmát akarta volna elűzni, amikor egeret űzött.
Gyakran unatkozott.
Gyerek voltam.
Igazságtalannak éreztem, hogy a macska ilyen pofátlan módon visszaél testi fölényével.
Hogy nem csak elveszi szegény egér szürke kis életét, még meg is alázza.
Hogy rádöbbenti, esélytelen ebben a harcban, hogy arra kényszeríti, élete utolsó perceit meneküléssel töltse.
Már haragudtam Leontira, amikor nagy nyugalomban szájából kilógó egérfarokkal sétálgatott az udvaron.
Anyám fél az egértől. Ha meglát egyet, sikítozni kezd. Néha sír is.
Ilyenkor az egész napja el van rontva. Mindenhol egérszagot érez, fél kihúzni minden fiókot, fél leülni a kanapéra, fél élni, fél lakni. Fél egy házban tartózkodni az egérrel.
Nem mondom, az ő félelme némelyest az én lelkembe is belopódzott, és már-már kezdtem elhinni, hogy az egér olyan valami, amitől sikítozni kell, de…
A macska kérkedése önnön vadásztudásával dühített. Igazságot akartam teremteni.
Tudtam én, hogy az igazság a természet igazsága, de úgy éreztem, hogy a természet ez esetben tévedett.
Így hát, amikor Leonti jött dicsekedni a nagy fogással, én odamentem, erőnek erejével kivettem szájából az egeret, és szabadon engedtem. Minden egeret elvettem tőle.
Aztán Leonti már nem jött dicsekedni. Mi több! Mikor meglátta, hogy szememben az egérmentés csillogásával közeledek felé, futni kezdett a zsákmányával. Ilyenkor én fenyegetőn ráordítottam, ő pedig megállt, és szinte már hagyta, hogy egere az ő szájából átcsusszanjon az én markomba.
Percekig ült még, nézte, amint eltűnök a finom falattal.
Azt hiszem, nem értette.
Nem értette, hogy neki, akinek az a dolga, hogy távol tartsa az egereket a háztól, neki miért kell dolga végezetlenül távoznia.
Mi több! Mert több is volt. Én néha meg is dorgáltam Leontit szégyenletes viselkedése miatt. Ő pedig csak nézett rám megdorgáltan, és próbált szégyenkezni az ösztönei, a macskaösztönei miatt. Talán felfogta, hogy akkor tehetné csak jóvá bűneit, hogy az én szívembe már csak akkor lophatná vissza magát, ha hagyná, hogy egy egér őt kegyetlen módon elfogja, összerágcsálja, és kiköpje. Elpusztulnia egér által nem kell, de szenvednie igen.
Alighanem törekedett is arra, hogy megrágassa magát egy egérrel, de azok nem nagyon akartak szóba állni vele. Ezért hát haragra gerjedt, és maradt az eredeti (macska eszik egeret) változatnál.
Az iskolából hoztak haza. Már a kocsiból láttam, hogy Leonti szájából kis egérfarok lóg ki. Ahogy megálltunk, kiugrottam, és üldözőbe vettem az álnok dögöt. Csizmában futottam utána a hóban.
Leonti, mint mindig, most is megállt, a ráerőszakolt szégyenérzet nem hagyta futni. És meg se várta, hogy nyúljak az egérért, magától letette a hóba.
Az egér azt hitte, ez is a játék része, azt hitte, hogy ez is csak egy olyan túlélési esély, amit a macska azért adott neki, hogy aztán elvehesse tőle. De azért futni kezdett, hátha… Nem nézett semmit, csak futott. Egy pillantás alatt föl a csizmámon. Annak bő szárán le a lábujjamig, aztán látva, hogy az zsákutca, felfelé vette az irányt.
Mindez olyan gyorsan történt, a halálfélelem úgy felgyorsította az egeret, hogy minden reakciómmal elkéstem. Mikor a csizmámat ráztam eszelősen, már rég a nadrágomban járt. Fél csizmában, fél zokniban táncoltam a hóban, és próbáltam elszorítani a nadrágom szárát. Nem voltam elég gyors. Mintha mindenhol kis hideg karmok kapaszkodtak volna a combomba. Szinte úgy téptem le magamról a nadrágot. Ledobtam a hóba, és ugyan láttam, hogy az egér kiszalad a szárán, mégis percekig ugráltam, és dörzsöltem a bőrömet, hogy leverjem magamról hideg érintését.
Egy szál bugyiban, kezemben a nadrággal mentem be a házba, és éreztem hátamon Leonti tekintetét. Nem megvető, de még csak nem is gúnyos tekintet volt ez. Hanem inkább afféle, „navégre” tekintet. „Na végre, hogy te is ráébredtél, az egér aljas, sunyi állat, aminek igenis szüksége van a megfélemlítésre, és az időnkénti pusztulásra.”
Leonti ezek után minden zsákmányát felhozta a teraszra. Hogy én az üvegajtón keresztül láthassam, hogyan tanítja azt móresre.
Láttam.
És főleg hallottam.
Nincs szívszorítóbb az egér sírásánál. Vékony, de éles hang ez, könyörgő. Ilyet állat torkából csak a halál tud előcsalni.
Leonti órákig játszott egerével.
Letette, az pedig megpróbált egérutat nyerni. De Leonti egy pofonnal kiverte fejéből a meglógás szándékát. Dobálta, pofozgatta, rálépett.
Kegyetlen fülébe nem jutott be az egér sírása.
Bár a macska-egér küzdelmet továbbra is igazságtalannak tartottam, soha többet nem avatkoztam bele kettejük konfliktusába.
{jcomments on}
