Ezen a héten is tovább bizonygatjuk – ha még akadnának kételkedők -, hogy sünnek lenni épp olyan, mintha embernek születtünk volna. Elvégre nem a járásra használt végtagok, a szimatra képes nózi, vagy a bökésre alkalmatos tüskék léte, avagy hiánya teszi az embert emberré, a sünt pediglen sünné, hanem a… No, mi is? Lehet töprengeni!
A megmentett születésnap
Van úgy, hogy a sünleány, ki bájos is, meg szép is, egyedül van mégis, mert körötte a zöld rét üres. Épp ilyen sünleányról álmodtam én az éjjel. Szegény hiába nézett az erdei tisztáson szerte is, meg széjjel, még egy árva légy sem zümmögött arra. Neki is keseredett, pici szíve facsarodott, hisz épp aznap volt a hatodik születésnapja.
– Mindenki más ilyenkor sok szép ajándékot kapna – sóhajtozott a magányos sünleány. – Engem mégis magamra hagytak, s hogy miért, az nékem talány.
Már épp arra készült, hogy könnyeivel a rét virágait locsolja, mikor a sűrű fűből hang szállt felé:
– Nem hallottam még sünt, ki ily keserűn locsogna!
A sárga masnis lányka hökkenten kapta fel fejét, és így kiáltott:
– Mondja meg nevét máris az, ki gúnyolódni mer a bánatomon!
– Nem vagyok én sem barát, sem rokon – felelt a susogó hang. – A nevem: Fűben Motozó Szél, ki folyton fúj, sohasem henyél. És mivel a rétet járom, más dolgom sincsen, mint hallgatni, mit mások beszélnek. Így voltam fültanúja annak, hogy bánatodat nem másnak köszönheted, csakis magadnak!
– Én tehetnék róla, hogy a szülinapomra, mit annyira vártam, senki el nem jött? – ámult a sünleány.
– Bizony, hisz menekült előled mindahány, ki korábban véled barátkozni akart – súgta a szél. – Mert szép vagy ugyan, és csinos, orrocskád is igen fitos, de rátarti, kényes és beképzelt módon szurkáltad s bökted azt, aki rád mosolygott. A medvét túl kövérnek, a nyúlfiút szertelennek, a vidám mókusfit pedig esztelennek mondtad. Ha sün vagy is, ne csodáld magányodat, mikor a kedves szóra mást sem mutatsz, mint tüskésen meredő kabátodat!
A szép sünleány hirtelen belátta, hogy a Fűben Motozó Szélnek biz’ igaza van. Bús sírásba fogott, és észre se vette, hogy az asztalát a szellő lopva megterítette. Került oda torta, és kék virág cserépben, mely vendégeket vonzott az erdei réten. Döngicsélve a méhek sziromra szálltak, és a kismadarak is tortamorzsára vágytak. Ők azután mind felköszöntötték a szép sünleányt, ki boldog mosollyal fogadta azt, miközben ígérte a szélnek, hogy rátarti többé nem lesz, míg négy sarka van a rétnek.
Folyt. köv.
