Első nap a bölcsiben. Úgy értem, élesben. És alapvetően az a nagyon dermesztő a dologban, hogy mindent megérez. Megérez vagy átvesz, ezt nem igazán tudom még elválasztani. Még most se. Mert mélyen és kimondhatatlanul én is szorongok, az az igazság.
A másfél évesen újra jelentkező szeparációs szorongás pedig csak tetézi ezt az egész nagy érzelmi sülvefővét. Lehet, hogy én szorongok szeparációsan? Olyan mindegy. Tény, hogy mire sikerült elindulnunk, már háromszor kivert a víz, rohangáltam ki a vécére, be a konyhába, ki az udvarra, be a házba. Nem is csoda, ha ugyanolyan zaklatottan követett mindenhova.
Előző este elmondtam neki a forgatókönyvet, holnap megint bölcsi lesz, játék és gyerekek, eszel, szundizol, kicsit még játszol, és anya már jön is. Na. És noha továbbra is meggyőződésem, hogy jobb, ha elmondja neki az emberanya, mi vár rá, mint ha felkészületlenül kell vele szembesülnie, mégis nehéz. Így is elég nehéz. Ugyanis már este lereagálja a holnapot. Tök nyüszi, nem akar elaludni, én is ideges vagyok, és egy óra szerencsétlenkedés után, mint egy idegroncs jövök le a szobájából, jön utánam üvöltve, én jövök, mint egy anyahajó, sodrom el az apját, én ezt már nem bírom, ő meg csak szelíden félreáll. Anyahajó balra el. Aztán hogy azok ketten, hogy intézték férfiúi ügyeiket, nem tudom, de tény, hogy kis idő múlva mély csend lett és álombeli nyugalom. Ilyenkor olyan szépen kialakul a férfiszövetség. És ez annyira rendben is van. Tényleg undok anya vagyok.
Maradtam tehát éjszakára a mardosó lelkifurdalásommal. Hogy mért pont most vesztünk össze, miért épp bölcsi előtt, ó, hogy én mekkora… Még reggel is sötéten nézett rám. Mint egy véranyafarkasra. Úgy, hogy bööö…
Mindezt megelőzően pedig, hogy még egy utolsót rúgjon a nyár, belénk, mindenestől, ide, bele az arcunkba, napfényt, hegyet, tavat, mindet eressze belénk, elutaztunk hétvégére. Kis laza jégbarlang, hegymászás, kajak. És Máté annyira imádja, ha napokra kiszakadhat a megszokottságból, mást ehet, mást ihat, más a napfénynek a zamata, ihaj-csuhaj. Hajnalban lehet egyenként szedegetni némán a nedves törlőkendőt a zacskóból, és leereszkedően hagyni, hogy anya félvakon, hajnali hatkor, megadóan, némán szuszakolja újra vissza a lyukon. Mert ül a kisfiam, szügyig nedves törlőkendőben, hajnali hat magasában, és pontos, kimért mozdulatokkal tépi ki a kendőket, hát, fiam, nem fogjuk eldobni az egészet, azonnal fejezd ezt be, kérlek. Na, jó, kérlek nem volt. Hajnali hatkor.
Aztán a nagy kiruccanásra jött a nagy láz. Annyira szenvedélyesen vetette bele magát a kalandba, hogy mire hazaértünk, belázasodott. Akkor azért nem aludtunk. Erős, intenzív idők. És akkor első nap a bölcsiben. És ráül a…, most már nem is a szoknyámra, a sarkamra. Törökülésben ülök, Máté a lábamon, tesszük-vesszük a játékokat. Kérőn nézek a nevelőre, kicsit, ha csábítgatná. Ő meg biztosan azon gondolkodik, hogy miképp fog ez az anya lelépni, miképp, ha ülnek itt egymás sarkán. Nem pengtünk éppen egy húron, na, ezt talán lehet mondani. Aztán felálltam, puszi, ahogy megbeszéltük, és átadom neki a fiamat. Hallom az állati üvöltést, te gonosz, áruló, kegyetlen, utolsó satöbbi. Én.
Kerek 5 órát volt ott. És élt, amikor érte mentem.
Halálmegvető bátorsággal rágott éppen egy kisautót. De mint akinek az élete múlik ezen. Csorgott a nyál le a könyökén. Csak nyugtázta, hogy megjöttem. A szemében egy villanás. Nem volt sikoly, nem volt könny, mosoly is alig, csak belül valami elengedés. A megnyugvás mélykékje a szemfenéken. És ennyi elég.
Éhes volt és szomjas. De erre fel voltam készülve. Etetni és itatni kell utána egész nap a gyereket, ez a tanulság. És nemcsak azért, mert még nem iszik egyedül pohárból, hanem mert mikor hazaértünk, minden megnyílt benne. Az éhség, a szomj hatalmas örvényként nyelt el mindent. Annyira, hogy egy adott ponton bele kellett harapnia a vállamba. Mélyen, erővel.
{jcomments on}
