Nem hagy nyugodni a hír: tíz nappal 63. születésnapja után 2011. augusztus 19-én, péntek reggel meghalt Kemenczky Judit költő, fordító és festő.
Annak idején Bratka Lászlót, varsói ösztöndíjas társamat (már ő sem él!) kértem meg, hogy mutasson be neki. Ő vitt ki magával Remete kertvárosba, ahol a Dutka Ákos utcában egy majdnem teljesen elvarázsolt kis házban laktak Kemenczkyék. Összekapcsolódott az életünk. Felolvasások, kirándulások, úszások, több napig tartó folyamatos együttlétek, utazások, szilveszterek, evezések, autózások, beszélgetések, látogatások, nevetések, válások, tervek, születések jellemezték a közös időt. Zsúfolásig telt a Barátság Háza. Aztán elszakadtunk. Judit Amerikába ment: Bakucz József költő özvegyeként tért haza. Hollandiába utazott, hogy menthetetlen festőművész barátnőjét, Rektenwald Zsókát ápolhassa. Németországba ment, hogy beteg édesanyja mellett lehessen. Itt megállok: nem életrajzot írok. Halottja volt Csajka Gábor Cyprian költő és Szabados György zeneszerző is. „Elhagyott, üres csónakként a torkolat felé.” Nem így, Judit – ellenkezett Cyprian -, de nem is bambusz hordszéken vonulunk bolondokházába. Mert halottja volt a feleségem, Adrienne is, akivel ugyancsak összeforrt az élete egy időre.
Üres a Barátság Háza.
Kemenczky Judittal a fiatalságom egy része is sírba száll. Magával vitte a szépséget, az eszményeket. Mindig előttem járt. A halálban is megelőzött. Mindenkit elveszítünk, mert minden nemzedék elveszett, elvész és mindig is el fog veszni.
(A képen Kemenczky Judit festménye)
{jcomments on}
