Archív

Két merénylő

Kp0102

Aznap 9.45-kor Szegedről Budapestre utaztam. A későbbi járatokon eltörölték a helyjegyet a kánikula miatt. Ingyen légkondi. Nekem elég volt az ablakon át süvítő huzat. Hogy végképp megfeledkezzek a melegről, belekortyoltam a hűtött ásványvízbe, és kinyitottam egy könyvet.

„Nyolcéves koromban kezdtem írni – írja magáról Truman Capote – csak úgy magamtól, minden ösztönzés vagy példa nélkül. Író embert egyet sem ismertem; sőt, olyat is alig, aki olvasott… Aztán egyik nap elkezdtem írni, és fogalmam sem volt róla, hogy örökre odaláncoltam magam nagylelkű, de könyörtelen gazdámhoz. Ha valakinek tehetséget ad az Isten, korbácsot is ad hozzá; és a korbácsot kizárólag önostorozásra használja.”

Még a nyolcéves kor is stimmelt, csak ezt az önostorozást nevezném folyton-folyvást gyötrő inspirációs kényszernek.

Ülök a vonaton, és egy novellában találom magam.

Capote Bűvölet című novelláját olvasom, mikor nyílik a fülkeajtó, és belép rajta egy vékony és alacsony, barna és izzadt fiú. Matat a nejlonszatyorban, aztán kimegy, a szatyor az ülésen marad.

A Bűvöletben egy fodrásznő mondja, hogy elhagyta a férje, és ezért meg fogja ölni. A keze alatt feltupírozott hajú nő értetlenkedik. Miért ölnéd meg? Meg fogom ölni, hajtja makacsul a fodrásznő, és bennem is egyre nő a feszültség.

Hová lett ez a fickó? „Meg fogom ölni!” Nézem a szatyrot, flakonok, és cigarettakarton van benne. „Meg fogom ölni.” Nem bírom tovább olvasni a könyvet, egy merénylő jelenik meg a képzeletemben, aki ezúttal itt robbantott föl egy IC-t. Elgondolkodom annak a lehetőségén, hogy ez lenne az én történetem vége. Nem hiszem, mondom magamban, miközben érzem a mindent elsöprő erejű detonációt. Ki kellene mennem a folyosóra megnézni a férfit, aki inkább fiú, nincs még 18.

A kalauznő elszalad az ajtóm előtt, leteszem a könyvet. A vonat lassít, már nem a szél, csak a forróság ömlik be az ablakon.

A férfi csurom víz, amikor újra belép a fülkébe, utána a kalauznő, leteszi a vizes palackját az ülésre, és leül a fiúval szemben. Nézi a papírokat. Nem tudtam már jegyet venni, mondja a fiú. Hová utazik, kérdezi a kalauz, töltögeti a rubrikákat. Zugló, mondja a fiú, 64 kilométer. Megjelenik egyidősebb kalauznő. Annyi, pontosan annyi. A büntetésből is jár diákkedvezmény, kérdezi a fiatal kalauz. Abból nem, mondja a másik, és a fiú papírjait vizsgálja. Jé, maga csak tíz évvel idősebb a lányomnál. A fiú nem tud mit válaszolni, elteszi a büntetőcédulát. Három napon belül az ország bármely jegypénztár-irodájában kifizetheti, addig csak kétezer forint, de onnantól ugrik. Mindegy, mondja a fiú, a nagymamám fogja befizetni. A kalauznő föláll, a másikkal együtt elsétálnak. A fiú készséggel szalad utánuk. Asszonyom, a palack vize, itt maradt. Köszönöm, mondja a kalauznő a megbüntetettnek.

Fölrakom a szemüveget, nézem a szatyort. A fiú megissza a literes kólás üveg tartalmát, majd ráiszik a kétliteres ásványvízből, a maradékot beletölti a kólásba, az ásványvizeset összenyomja, és kidobja. Aztán előveszi a cigis dobozt, amelyben több száz filteres cigarettahüvely sorakozik. Egy kézi gép segítségével szakszerűen töltögeti a dohányt.

A veszély elmúlt, minden megoldódott. Kinyitom a könyvet a „megölöm a férjem” résznél. Kiiszom a palackomból a vizet, a térdemre helyezem, és fél kézzel összeroppantom a flakont. A fiú fölkapja a fejét, kiveri a víz a homlokát. Nem néz a szemembe, elrakja a dohánykollekciót. Merően bámulja a kígyóbőr mintázatú táskámat. Azon gondolkodik, mi lehet benne, amiről mindenképpen tudnia kell

.{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top