Meséket írtak már kis manókról, hókról, bókról, csíkos takarókról, sárkányon lovagló hercegekről, sőt, égben suhanó szekerekről. Továbbá szólt varázslótanoncról is rege, kinek hangosan suhogott köpönyege, meg erdőről, mi kerek, s mégis négy szöglete van, s ki nem ismeri, mind boldogtalan. Szóval mesék szóltak már mindenről, s ha meggondoljuk, tán még annál is többről.
De vajon regét olvastál-e, mondd, a tüskéshátúról, ki sün?
Sün bizony, erdei süni, kinek hátát ezer tüske fedi, orra szuszog-szipog, s a kertek alján csendben sustorog. Kedves kis állat ő, barátom nékem régtől fogva, s néked is az lesz, ha nyafogva félre nem lököd ezt a könyvet. Mert itt és most sünmeséket mondok én neked, míg torkom reszelős lesz, és bereked. Ha füled nyitva tartod, kiskomám, jól fogunk szórakozni, úgy biz’ ám!
Ráadásként rejtély lappang e könyv oldalain, hisz mit elmondok néked, azok mind az álmaim. Szemem lehunyva láttam az összeset, s ez valóban nem szokványos eset. S hogy ki vagyok én? No, ez lesz a titok, mit a könyv végéig néked én el nem árulok! Legyen elég annyi, pajtikám, hogy sünmeséket mondok, míg bereked gigám, s te végül a titkomat is megfejtheted, felfedve álmokban búvó, rejtélyes személyemet!
(Tudományos megjegyzés: ki azt gondolná, hogy versmesét tart kezében, az nagyot téved, s erre ráébred, remélem, mivel én a versbeszédhez cseppet sem értek, így csak véletlen, hogy olykor suta rímben regélek!)
A hős
Álmodtam egy sünről, ki potty, vízbe esett. Biz’ nagyon kellemetlen ez az eset, mivel a sünök az úszáshoz csöppnyit sem értenek. Lábuk túl kurta, hogy a habokat tapossa, és két mellsőjük sem elég erős, hogy hullámot hasítson.
Megijedtem hát, mert a kis süni álmomban csak merült és süllyedt, mint aki oktondi módon tengeralattjáró-sün lett. A halacskák csak lestek, hisz nem láttak soha még ilyen tüskeböki testet, mi a víz alatt biz’ esetlenül festett.
– Szerintetek rokon lehet, tán távoli tengerek szülötte? – kérdezte a naphal, míg társai pislogtak körötte.
– Inkább tűpárna ez, mit a gazdasszony a tóba ejtett – vélte merengve a márna.
– Ha nagybátyám, a bálna erre járna, ő meg tudná mondani, kiféle szerzet – okoskodott a keszeg. – Elvégre ő már sokféle vizet átszűrt a száján a világnak számos táján, így láthatott tán halból is ilyen tüskést.
A sün közben tovább merült a tóban, mint szappan a lavórban, nem törődve a vitázó uszonyosokkal. Mikor már-már a homokos fenékre ért, hát látom ám álmomban, hogy szemben úszik vele egy csigabiga. Házas volt szegény, kertlakó féle, kinek fenn a parton sírt a felesége, hisz süllyedő urának inkább fűcsomó alján, lapulevél árnyán lett volna igazán boldog a léte. Ehelyett a csiga, mint a sün, tóba merült, s nem lehetett tudni, e két állat oda hogyan került.
A tüskéshátú hirtelen a karjába kapta a csigát, s megfeszítve lábának minden inát, felküzdötte magát a partra. Ahogy a kis házast a fövenyre rakta, a sün előbb csak pihegni tudott. Azután lerázta magáról a vizet, és mérgesen pufogott:
– Íme, egy csigabiga, ki búvárharangnak képzeli magát! Ki látott már ilyen ostoba csodát?
– Én… Én… – hüppögte a szeppent fűben csusszanó – Én csupán uszonyos kutató szerettem volna lenni, és a tengerfenéken tenni-venni, mint nagy tudós és felfedező.
– Ha nem mentlek ki, hát ott is maradsz örökre, te balga – enyhült meg a sün nagyokat szuszogva. – Kevesebbet bámuld a csigatévét, s többet okosodj a nejed mellett, ki oktató a káposztamezei iskolában, én azt ajánlom!
– Úgy is lesz, ígérem, sün barátom – motyogta a csiga, s így végül együtt csoszogtak haza.
folyt. köv.
