Az egyes szám első személyű elbeszélő férfi, a negyvenes éveiben jár, házasember két gyerekkel, és minden józansága ellenére valójában beleszeret a jó tíz évvel fiatalabb tanárnőbe, Andreába. Ennek a szerelemnek a története a könyv, körítve egy íróember – civil foglalkozása újságíró – ’90-es években játszódó életével egy kisvárosban.
A viszonyt egy kihelyezett munka teszi lehetővé, hogy ott, Zsámbokon heti rendszerességgel a családtól távol töltve a napokat kialakuljon egy új kapcsolat. Ami nem rendkívüli, mondhatnánk, ráadásul a férfinak voltak már félrelépései korábban is „a második-harmadik alkalomtól képtelen voltam elviselni a jelenlétüket. Kinek a szagát, kinek a modorát, a helyezkedését, kit, mert át akarta venni a parancsnokságot”. Andreával tovább él a kapcsolat, sőt, már a találkozás nyolcadik hónapját ünneplik, miközben folyamatos őrlődésnek vagyunk tanúi.
Kierkegaard dilemmája „Házasodj meg, meg fogod bánni, ne házasodj meg, azt is meg fogod bánni” itt duplán érvényes. A férfi tudja, mit veszíthet, szereti a gyerekeit, a feleségét, aki helyette is végzi a lakásfelújítást.
Jól bejáratott házasságot látunk kialakult szerepekkel, külön tevékenységekkel, idilli kikapcsolódással a dunamenti nyaralóban, aminek a szerető is szenvedő tanúja lesz. Ugyanígy jól bejáratottá válik az új kapcsolat a munka alibijével a másik városban, az ünnepnapokká fényesülő hétköznapokkal, a távollét alatti titkos e-mailekkel, miáltal egyes fejezetek levélregénnyé alakulnak.
A részleteket olvasva teljesen értjük, miért nem tud lemondani a férfi erről a másik nőről, miközben retteg, hogy otthon kiderül, és vége a nyugalomnak, ami az íráshoz-munkához alapföltétel. Amikor nagyon nem bírja, jön az alkohol, a teljes kiütés, már bevált túlélési módszer. És védekezik, hol azzal, hogy mások nem találják az igazit, hozzájuk valót, rá pedig mintha több nő jutna, hol pedig a behatárolt anyagi lehetőséggel, ami egy válás során egzisztenciális ellehetetlenülést okoz.
Megjegyezzük, szociológiai látlelet lehetne a mégoly szép vidéki nő magányossága, gondoljunk Németh László Iszonyának hősnőjére, tetézve az elnőiesedett pedagóguspálya férfihiányával. További, a társadalomra kivetülő érdekes epizód az író alkoholista költőbarátjának megjelenése, halála és emlékének visszaidézése, vagy a pillanatkép az egykori besúgóról – mindez a kilencvenes évek látképében. Külön réteg az író munkája, tervei, vázlata egy alakuló elbeszélésről.
A fő vonulat, vagyis a szerelmi történet erőssége a testi szerelem őszinte, egyben szókimondó megjelenítése, anélkül, hogy pornográfia válna belőle – Nádas Pétert idézi emlékezetünkbe, aki hiányolja ezt a magyar irodalomból. Szerencsés egyensúlyt tart ugyanakkor a történet azzal, hogy a férfiasan macho megnyilatkozások és a sírós önsajnálat túlzásait kerüli, amit Kukorelly Endre hasonló tematikájú, a nő-férfi kapcsolat mibenlétét az író magánéletén keresztül taglaló 1000 és 3 – avagy a nőkben rejlő szív című prózakötete nem mindig, bár utóbbiban kétségtelenül nagyobb szerepet kap a lélektani mélyreásás. Onagy Zoltán tárgyilagosságra törekszik, amit segít a sűrű tagolás, a 241 oldal szinte felcímkézett, 110 fejezetet számoltunk.
A melodramatikus végkifejlet mintha egy lenne a sok lehetséges közül, a konkrét tényközlés ellenére nem vagyunk biztosak benne, hogy valójában ez történt, legalábbis megjelenik egy halvány kérdőjel. De egy írónak sosem a szerelem vége a fontos, hanem maga szerelem. „Milyen volt…” – hisz felidéződik Juhász Gyula is, a maga plátói szerelmével Sárvári Anna iránt, egy újságírói megbízatáson keresztül. Onagy Zoltán tudja, és ez az, amiért érdemes olvasni.
(Onagy Zoltán: Zsámboki szerető, Irodalmi Jelen Könyvek, 2011., 244 oldal, 2.500.- Ft){jcomments on}
