Mindenki elment már haza, én maradtam itt utoljára. Az utolsó esték bulijai közül csak egy csendesülősebbre mentem el, és a kezdeti, tisztább pillanatokban sokat beszélgettünk az erasmusosokkal erről a félévről. Többségünk életében először gondolkodott el azon, mit jelent franciának, belgának, németnek, görögnek, lengyelnek, magyarnak lenni. Csak belenőttünk az országunkba, mint a testünkbe, a családunkba, a nyelvünkbe, a megszokásba. Jó lenne olyan várakozással telten és nyugalommal készülődni haza, ahogy az a csoporttársaim mosolyából érződik. Hamarosan lediplomáznak, dolgozni fognak, amiért megfizetik őket, ők meg megélnek belőle; ki utazgat majd, ki lakást vesz, ki kocsit akar. Vagy mindent. Lelkifurdalás nélkül. Én ez elől a folytonos lelkifurdalás elől jöttem ide.
Pedig otthon kéne már lennem, több dolog miatt is, leginkább azért, mert nagyanyámnak combnyaktörése volt. A kórházban, ha nem lennének bent anyámék, valószínűleg a saját vizeletében kéne ücsörögnie órák hosszat. A műtét után, amikor megkérte a nővért, hogy vegye ki alóla az ágytálat, úgy kivette, hogy szétcsúszott a frissen összefémezett csont. Szóval mégis csak szükség volna rám, de augusztus 25-re vettem meg a jegyet, átíratni majdnem ugyanannyiba kerülne, mint maga a jegy, így hát maradok. Amíg az eurómból futja, utazok, szinte mindegy is hogy hova, mindenhol napfény van és tenger. És egyre inkább kezdem elhinni, amit Hemingway is mondott, hogy „Annyi az egész, hogy fény kell az embernek és tisztaság, meg rend.” Bár a rend elég, ha most a hátizsákomban megvan: víz, mp3 lejátszó, kézfertőtlenítő, napszemüveg, szemcsepp, egy könyv, most épp Banana Yoshimot, hihetetlen divatja van az olaszoknál, egy jegyzetfüzet meg valami pénz. Nekem most ez a rend.
Így érkezem meg Reggióba, a csizma orrába. Itt töltöttem a tél nagy részét, és bár a turistaidényen kívüli kisváros nyugalmából szinte semmi sem maradt, Cataniához viszonyítva olyan, mint mondjuk Gyula Budapesthez képest. Nyugalom és a kiszámíthatóság. Kilépsz az utcára Bed & Brekfast-ból, és onnantól kezdve a férfiak és a nők egyformán megbámulnak, úgy, ahogy csak egy olasz tud végignézni rajtad; mindened érdekli, minden részleted fontos. Ha a lejtőn lefelé mész, tíz percen belül eléred a tengert, ahol aztán nagy valószínűséggel öt percen belül felbukik egy verárjufróm-os olasz. És itt van, nagyon itt van, a legjobb cukrászda, ahol valaha is jártam, a Sottozero nevű hely. A tulaj, Signor Tito, úgy néz ki, ahogy elképzeled a cukrászt, kis sapkával a fején, őszülő halántékkal és olyan mosollyal, amiből látszik, mindent tud a cukor öröméről. Amikor meghallja, hogy magyarok vagyunk rögtön supercopettát rendel nekünk (a legnagyobb adag fagylalt) és elmeséli, hogy vesztette el a szüzességét. Ő tizenöt volt, a lány tizenkilenc, Magyarországról menekült el ’56-ban. Signor Tito nővére papírjaival ment tovább Svájcba, azóta sem tudja, mi lett vele.
A bronzokat, a kastélyt, és a lungomarét, leszámítva nincs túl sok látnivaló Reggióban. Az 1908-as földrengés elpusztította az épületek nagy részét, most decens, újonnan felhúzott lakótömbök mindenütt. A korzó viszont este megtelik emberekkel, és órák hosszat el tudom őket nézegteni. Kétféle olasz nő van például, az egyik tud magas sarkúban járni, a másik nem. Az olasz nő éjjel szétszórja kincseit, de nappal összegyűjti; és ahogy felveszi a telefont, és azt mondja: amore, azt én elhiszem. És itt vannak az olasz férfiak, akik szeretik a hajzselét, mindegy, hogy rövid vagy hosszú hajuk van, a lényeg hogy szépen csillogjon. Az olasz férfinak kétóránként ennie kell, különben belepusztul az éhségbe, és amikor az éjszaka végeztével járni már nem tud, abban biztosak lehetünk, hogy autót vezetni még igen. A lényeg, hogy mindenki nagyon valamilyen, ugyanúgy ahogy minden olasz falu, város valamiről híres, valamire büszke, valami miatt kicsit lenézi a másik várost, legyenek akár egymástól csak tíz kilométer távolságnyira.
Egymást követik a gyönyörű, lusta napok Reggióban, és amikor visszautazom Cataniába, eszméletlen hőség fogad.
Egy rendszerváltás előtti útikönyvben olvastam még Szicília kapcsán, hogy a „szépség tömegével győz le minket”, és tényleg. Hazafelé menet, a hegyről lefelé ereszkedve, a szerpentineken a telihold alatti fekete tenger olyan kép, amire mondhatnám, hogy bellissimo, de én még mindig nem tudom kiejteni olyan erővel, mint ahogy a mellettem ülő szájából kipattan. Hozzászoktak a széphez, természetes közegük, nem csoda, hogy az ő töltelékszavaik többsége a széppel kapcsolatos. Nincs kedvem beszélgetni, szerencsére a rádióban AC/DC szól, sofőrünk felhangosítja, az összes ablak lehúzva, végre fázom egy kicsit. Ne nézz így rám! Vagy most komolyan, Szicília, hazavigyelek?{jcomments on}
