– Tudod, mikor lenne itt jobb világ? – kérdezte egyszer Gyuri, aki azzal szerzett magának előbb megvetést, majd elismerést, hogy elsőként merte vállalni ország-világ, vagy legalábbis előttünk, osztálytársai előtt, hogy szerelmes egy lányba. Mi az effélét egészen odáig titkolni valóként kezeltük, azt gondolván és állítván, hogy a szerelem nevetséges és ostoba dolog (talán nem is tévedtünk sokat ), Gyuri azonban átvágta a gátat, és nem hogy nem rejtegette az érzelmeit, de az órák közötti szünetekben látványosan ölelgetette a tetőtől talpig elvörösödött leányt, s közben filmekből ellesett szerelmes szavakat sugdosott a fülébe. (Fotó: Révai Sára)
A fenti kérdés még a szerelmi affér előtt hangzott el. Gyuri egyike volt azon keveseknek, akik nem panelházban laktak, hanem egy, a lakótelep mögött megbúvó téglaépületben, régimódi, mai szóval polgárinak mondott lakásban. Az osztálytársak többsége kicsit idegenkedett tőle, mivel Gyuri mindig roppant elegánsan öltözött (mármint öltöztették): mintha nem sima tanítási napra érkezne az iskolába, hanem folyton ünnepségre. Tőlünk eltérően nem pólót és kordbársony nadrágot, esetleg farmert viselt, hanem inget, vászon pantallót, sőt olykor gombolható mellényt. Mindezek tetejébe délutánonként soha nem jött le a játszótérre, ő ugyanis olyankor teniszezni járt.
Közönyösen, arisztokratikus lenézéssel kezelte számkivetettségét, én viszont éppen azért, mert úgy gondoltam, hogy bizonyos dolgokban osztozom a sorsában, igyekeztem a barátságába férkőzni. Gyuri ezt szokásos hűvös eleganciájával fogadta. Pár alkalommal eljött hozzánk, s olyan jó benyomást tett a szüleimre, hogy anyám nagylelkűen be is jelentette, hogy Gyuri bármikor följöhet, olyankor is, amikor ők nincsenek otthon. Ez tényleg nagy dolgot jelentett, hiszen az ilyesmi „normál” helyzetekben tiltva volt. Én persze nem tartottam magamat ehhez, így aztán akárki volt nálunk, közben folyamatosan füleltem, nem csapódik-e a folyosón a liftajtó, és nem zörög-e a zárban a kulcs. A kockázat mindig édes, ám én mégis azt fogadtam a legnagyobb örömmel és megnyugvással, ha sikerült megúszni a dolgot, azaz a látogató még azelőtt távozott, mielőtt a szüleim hazaértek volna. Soha nem csináltunk semmi rosszat. Leszámítva azt, hogy nem tanultunk, hanem ehelyett sarkvidéki, déltengeri, és bolygóközi utazásokat tervezgettünk, popzenei kazettákat hallgattunk és másoltunk, vagy a szüleim szekrényén lévő könyveket lapozgattuk.
Amikor megemlítettem, hogy elmennék Gyurival teniszezni, megnézném, mi az, anyámék semmi ellenvetést nem támasztottak ez ellen. Éveken keresztül jártam vívni a helyi sportegyesülethez, azonban sikereket nem értem el: azok közé tartoztam, akik a versenyeken az utolsó helyek valamelyikén végeztek. A megszokás viszont nagy úr, meg se fordult a fejünkben, hogy abba kéne hagynom – én se akartam, „edzésre járni” ugyanis rangot jelentett. A sportot nagy megbecsülés övezte – aki sportolt, annak ott volt a kiugrási lehetőség a panelhétköznapokból: a versenyek kapcsán világot láthatott, és olyan tisztelet lengte körül, amilyen a betonrengetegből keveseknek jutott. Amikor vívni kezdtem, a házunkban lakó olimpiai bajnok példája lebegett mindnyájunk szeme előtt. Ő képes volt egy-egy könnyed mosollyal túllépni a lakótelepen élők apró-cseprő, számunkra mégis húsbavágó hétköznapi gondjain. S noha igen távol voltam attól, hogy nem hogy olimpiára, de a megyei és városi úttörőbajnokságokon túllépve országos versenyre is eljussak, rendületlenül, állhatatosan eljártam hetente kétszer kudarcaim helyszínére: a városi vívócsarnokba.
A teniszezés azonban izgatni kezdett. Nem igazán tudtam, hogy mi fán terem, illetve amit láttam belőle, az addig nem nagyon érdekelt. Nyaranta rettenetesen rühelltem, hogy a tévében órákon át a végtelen teniszmeccseket adják Wimbledonból vagy Párizsból. Ugyanakkor megvolt az a rossz vagy jó tulajdonságom, hogy részletekbe menően igyekeztem azonosulni aktuális cimboráimmal. Amikor először pendítettem meg odahaza a dolgot, apám közölte, hogy rendben van, menjek el Gyurival néhány edzésre, próbáljam ki, aztán meglátjuk, hogyan tovább. Némi nehézséget egyedül az jelentett, hogy a teniszpályák a ligetben voltak, a folyó túloldalán, nem messze a pártüdülőtől. Vagyis tőlünk – akkori léptékkel számolva – irdatlan távolságra. Ennek ellenére belevágtam. Egy ragyogó, meleg, késő tavaszi hétfő délutánon, éppen abban az időpontban, amikor a vívócsarnokban kellett volna lennem, fölültem Gyurival a buszra, és kizötykölődtünk a ligetbe. Gyurinak természetesen már saját ütője volt, elegáns, fekete tokban – meg is bámulták útközben, akkortájt még nem volt mindennapos a teniszütők látványa. Én is megcsodáltam a finom, puha, sportcipőjét, a márkás pólóját meg hát úgy a teljes öltözékét, ami éles kontrasztban állt az én vászon tornacipőmmel és a melegítőalsómmal.
Mivel Gyuri már huzamosabb ideje járt teniszezni, semmi csodálkoznivaló nem volt azon, hogy jóval előrébb tart nálam, aki teniszütőt még csak nem is tartottam a kezemben. Kiderült, hogy meg se tudom fogni rendesen, azt ugyanis nem oly módon kell megragadni, ahogyan a tollaslabda-ütőt szokás: flegmán, három, vagy négy ujjal, hanem nagyon is keményen, de úgy, hogy az a keménység ne merev, hanem hajlékony és elegáns legyen. Miközben Gyuri szorgalmasan ütögette vissza a gépből kirepülő labdákat, az edző egyre vörösödő fejjel vette ki és tette be újra meg újra a kezembe az ütőt. Nem igazán értettem, hogy mi a baj a fogásommal, csupán annyit szűrtem le, hogy rossz. A dolgot tetézte, hogy az edző rákérdezett, hogy milyen kezes vagyok egyáltalán, és amikor közöltem vele, hogy bal, még jobban rám ordított, hogy ezt miért nem mondtam előbb.
Azért nem mondtam, mert nem volt egyértelmű. Most se az. Balkézzel írok, a labdát bal lábbal rúgom vissza, a vívócsarnokban a bal kezemben volt a tőr. Ugyanakkor a kanalat a jobb kezembe teszem; ha késsel-villával eszem, a bal kezemben van a kés, de ha csak vágni kell valamit, villa nélkül, akkor már a jobb kezemmel fogom. A tollaslabda-ütőt is a jobb kezemben tartottam, logikus volt tehát, hogy a teniszütőt is azzal ragadtam meg. Az edző viszont indulatosan átnyomta a bal kezembe. Avval még sutábban fogtam. Az edző legyintett, és közölte, hogy inkább fussak néhány kört a drótkerítés mentén, a pályák körül.
Első edzésem tehát azzal telt, hogy néztem Gyuri és a többiek ütögetését, közben hol futottam, hol gimnasztikáztam az egyik pálya sarkában. A végére apám értem jött, így megmenekültem attól, hogy Gyurival menjek haza, és meghallgassam élménybeszámolóját aznapi előrehaladásáról.
Másnap azonban nem úsztam meg. Az iskolában nem nagyon beszéltünk egymással, csak annyit, hogy akkor délután találkozunk a pályaudvaron. Aztán amikor föltelepedtünk a buszra, ömleni kezdett belőle a szó. Elmesélte, hogy az edző nagyon meg van elégedve vele, és noha neki szemtől szembe nem mondott ilyet, de a szüleinek elárulta, hogy amennyiben kitartó, lelkes és szorgalmas marad, akár még teniszező is lehet belőle. Márpedig – jelentette ki Gyuri határozottan, csillogó szemekkel – ő az akar lenni. Olyan, mint a Taróczy Balázs. Aki győzött Wimbledonban. Ő is el szeretne jutni oda. Meg Párizsba. Meg a többi nagy világversenyre. Az apja is megmondta: a tenisszel sokra viheti. Kijuthat ebből a mocsokból.
Csodálkozva kérdeztem:
– Miféle mocsokból?
– Hát ami itt van – magyarázta Gyuri, és széles mozdulatot tett a kezével. – Ezt az országot úgyis teljesen szétcseszték már a kommunisták.
Nem hittem a füleimnek. Ilyen beszédet még nem hallottam senkitől. Igen, az ott vibrált a levegőben, hogy nem egészen úgy mennek a dolgok, ahogyan az a szocializmus nagy könyvében meg van írva, de efféle kemény szavakat legalábbis az én környezetemben senki nem használt.
– El akarok menni innét – folytatta Gyuri, félig az ablak felé hajolva, miközben a bánatos, szürke, lebetonozott várost nézte. – Minél előbb. Apukám is el akart, de neki nem sikerült. Én viszont nagy teniszező leszek, és itt hagyom ezt az egészet a francba. – Hirtelen felém fordult, és azt kérdezte: – Tudod, mikor lenne itt jó világ? Olyan, mint nyugaton?
– Akkor, ha az amerikaiak értek volna előbb ide a háborúban, és nem a szovjetek? – kérdeztem vissza, mivel ehhez hasonlót már elcsípni véltem korábban apám és nagyapám egyik diskurzusából.
Gyuri megrázta a fejét.
– Nem. Hanem ha ötvenhatban győzött volna a forradalom.
Erre már az előttünk ülő idősebb bácsi is megfordult, és komor arccal, de őszinte érdeklődéssel a tekintetében néhány pillanatig méregetett bennünket.
– Te hülye vagy? – förmedtem az addigiaknál jóval halkabban Gyurira. – Hiszen ötvenhatban visszajöttek az urak! Akik sanyargatták a népet. Vissza akarták venni az addigi birtokaikat.
Gyuri arcán egy mosoly futott át. Aztán legyintett,és a téma a részéről le volt zárva.
Nem ez a beszélgetés volt az oka annak, hogy végül is lemondtam a teniszezésről, és visszakullogtam a vívócsarnokba. Hanem hogy miután az edző letett arról, hogy rövid időn belül megtanítson a helyes ütőfogásra, kiderült, hogy a labdákat se tudom visszaütni. Sőt nem hogy vissza-, ám előreütni se tudok. Földobtam, magam elé dobtam a zöld teniszlabdát, majd suhintottam egyet az ütővel. Jó, éles hangja volt, egyébre nem jutottam vele.
A harmadik alkalom után nem mentem többé. Az edző megüzente, hogy jobb is. Gyuri készséggel, érzelmek nélkül, hideg eleganciával átadta az üzenetet. Ő tényleg egy másik világhoz tartozott.
*
A konyhai rádió nem csak középhullámú sáv vételére volt alkalmas, hanem rövidhullámúéra is, mi több, volt rajta három kapcsoló, amelyekhez (akár a tévénél) be lehetett hangolni valamelyik rádióállomást, ilyenformán csatornaváltásnál nem kellett tekergetni a keresőgombot. Az öcsémnek és nekem nem is volt szabad hozzányúlnunk, egyedül apámnak, aki olykor a hírek kellős közepén hirtelen nyomogatni kezdte a kapcsolókat, dacára annak, hogy a megszokott tiszta és szép hang helyett bántó recsegés, sípolás és torzulás kezdett áramlani a készülékből.
Egyik este, vacsora közben annyira zavart már a hangszóróból süvöltő kakofónia, hogy indulatosan megkérdeztem apámat, hogy miért váltott át ide, miért nem maradunk a jól bevált helyen.
– Azért, mert ezt a műsort csak itt lehet hallgatni.
Nem értettem: hogyhogy csak itt? S mi van a szokásos adótoronnyal? Lekapcsolták?
– Nem – apám elmosolyodott. – Nem kapcsolták le. De ez most máshonnét jön.
Tanácstalanul néztem a hűtőszekrényen álló készülékre, és miközben haraptam a virslit és a kenyeret, igyekeztem jobban odafigyelni arra, amit hallok. Nem sokat értettem a dologból. Nem csak azért nem, mert a bántó recsegésből csupán nagy erőfeszítések árán lehetett elkapni egy-egy mondatot, hanem azért sem, mert az a rekedt, mégis indulatos férfihang különös dolgokról beszélt. A budapesti helyzetet ecsetelte, de nem úgy, ahogy a Kossuth rádió, hanem mintha egy másik országról volna szó. Annyit sikerült fölfognom a mondandójából, hogy a magyar hatóságok újabb olyan személyeket vettek őrizetbe, akik merészelték hallatni a hangjukat a kommunista rezsim ellen, ám a nemzetközi tiltakozás hatására remélhető, hogy rövid időn belül lekerül kezükről a bilincs, és hazatérhetnek otthonaikba.
– Micsoda? – kérdeztem őszinte csodálkozással és teli szájjal.
Apám nem válaszolt: a mosogató fölé hajolt, és nagy lendülettel törölgetett.
„A Kádár-kormányzat erőtlenségét és gyávaságát jelzi – folytatta az ismeretlen férfi –, hogy ahelyett, hogy merne vitába szállni a társadalmi és a gazdasági problémákat illetően, a rendszer amúgy is sajnálatosan kicsi, megfélemlített és elhallgattatott ellenzékét az első bírálattal fenyegető hangok hatására azonnal rácsok mögé veti.”
Át se tudtam gondolni, hogy mi ez, amikor a férfi elhallgatott, és a hazai adók jól ismert szignálja helyett azt mondta egy másik hang:
– Itt a Szabad Európa Rádió, München.
– München?!
Apám végre elfordult a mosogatótól. Ismét csöndes mosolyféle játszadozott a szája szélénél:
– Onnét sugározzák. Meghallgatjuk, mit mond az ellenség.
Ugyanott folytatták, ahol abbahagyták a szignál előtt. Vagyis hogy Budapesten egymást érik a letartóztatások, amelyek ellen immáron a nemzetközi közvélemény is fölemeli hangját, de még nem eléggé, szükséges tehát, hogy minél többek megismerjék a keserű tényeket arról, hogy majdnem harminc évvel a forradalom véres leverése után a Kádár-rezsim még mindig lábbal tiporja a szabadságot Magyarországon.
Azt döbbenetemben el is felejtettem megkérdezni, hogy miféle forradalomról van szó.
Utólag visszagondolva csodálom apám bátorságát, hogy éppen a mi füleink előtt hallgatta azt az adót, amely számunkra végképp érthetetlen és ezért megdöbbentő dolgokról beszélt. Én például mindjárt eme első alkalomkor elkönyveltem, hogy amit Münchenből sugároznak, az mind hazugság. Elvégre olyan, hogy az embereket csak úgy, bűntett nélkül, pusztán a gondolataik miatt letartóztatják és börtönbe vetik, nálunk utoljára a Horthy-rendszerben fordult elő – éppenséggel a népért küzdő kommunistákkal. Az a világ azonban elmúlt, győzött a szocializmus, ahol ilyesmi nem fordulhat elő. Ma már mindenki szabad, az elnyomásnak vége, kizárt dolog tehát, hogy azokat az emberek pusztán a semmiért tették rács mögé. Bizonyára igenis elkövettek valamit.
– Hát jó – mondta apám, továbbra is kesernyés mosollyal. – Ha te így gondolod, akkor legyen így.
A Szabad Európát jobbára akkor hallgatta, amikor anyám ügyeletes orvosként a kórházban éjszakázott. Ennek semmi köze nem volt a politikához – anyámat egyszerűen zavarta a valóban bántó recsegés. Ha valaki becsöngetett, apám rögvest elzárta a rádiót. Azt is a lelkünkre kötötte, hogy az iskolában még véletlenül se említsük meg, hogy mit hallottunk az előző este. Ő is csak azért hallgatta, mert kíváncsi volt arra, hogy mit mond az ellenség rólunk nyugaton.
Természetesen első dolgom volt Gyurinak elárulni. Már túl voltunk a teniszkrachon, ám én továbbra is igyekeztem barátkozni vele, amit ő változatlanul a szokásos hűvös lekezelésével fogadott. Akárcsak a müncheni rádióadóról szóló bejelentésemet.
– Mi minden este ezt hallgatjuk – közölte fölényesen.
– Tegnap is hallottátok? – kérdeztem izgatottan. – Mármint hogy letartóztatások voltak…
– Hát persze. Mondjuk, most a szokásosnál is nehezebben lehetett hallani. Nagyon zavarták az adást. Az elvtársak nem akarják, hogy halljuk az igazságot.
Ez mindjárt két kérdést is fölvetett bennem: egyrészt, hogy miféle elvtársak, másrészt hogy kik zavartak. Némi habozást követően utóbbit tettem fel.
– Hogyhogy kik? Hát a ruszkik. De az is lehet, hogy a magyarok.
Ennek a beszélgetésünknek is akadt fültanúja: Marika néni, a magyartanárunk. Egy lépésre tőlünk, ugyancsak az emeleti korlátnak támaszkodva fogyasztotta tízóraira szánt vajas zsömléjét. Mindeddig türelmesen hallgatta diskurzusunkat, ám ennél a pontnál felénk fordult, és elmagyarázta, hogy zavarásról szó nincs, egyszerűen az a helyzet, hogy azok, akik abban a rádióban beszélnek, idős emberek, ráadásul idegen nyelvi közegben élnek, így aztán előfordul, hogy beletelik némi időbe, mikorra két mondat között kitalálják és magukban megfogalmazzák, hogy mit is akarnak mondani.
Láttam Gyuri arcán az udvarias mosoly dacára a kétkedést, s nem is kellett csalatkoznom. Amikor megszólalt a szünet végét jelző csengő, és fölsorakoztunk a tanterem előtt, foghegyről még odavetette nekem:
– Ez iszonyat nagy hülyeség. Igenis zavarják az adást. Azt hiszik, hogy el lehet hallgattatni az igazságot.
Komoran, némán bólintottam, és egyszeriben az a bizonytalansággal járó érzetem támadt, miszerint minden addigi hitem ellenére egyre kevésbé értem a világot.{jcomments on}
