A tologatós kisfiú

Van az a kép a tologatós kisfiúról. Ül a kisfiú, kezében kisautó, ennyi a látvány. És ezt egészíti ki a hangeffektus, ahogy burrogva tologatja a kisautóját. Burrog hozzá, igazából. Becsületistenemre. Sose hittem, hogy ez egy valós kép. A kisfiúk rohangálnak, homokot szórnak, vergődnek, toporzékolnak. Nem tologatnak kisautót fél órákig, csendben burrogtatva.

Azt hittem, ez a felnőttek vágyképe, mikor már agyalágyultak lettek rosszcsont fiuk mellett. Pedig van, láttam, tapasztaltam, van ilyen kép. A valóság tényleg sokkal elképesztőbb a fantáziánál. De ez tág értelemben pusztán annyit jelent, hogy ijesztőbb is tud lenni. Ül a fiam, burrog, tologat. Elmélyülten. Olyan hihetetlen nyugalomban és sajátvilágban van ilyenkor, hogy szuszogni se merünk. Egyrészt a döbbenettől, másrészt a gyönyörűségtől. Harmadrészt meg azért, nehogy kizökkentsük elfoglaltságaiból, mert akkor vége a csendes pihenőnek.

Ennek a játéknak egy másik formája, mikor a lendkerekes autó első ajtaját nyitogatja, csukogatja. Kinyit, becsuk. Kinyit, becsuk. Én tanítottam, egyszer, kínomban, mikor már mozogni sem bírtam a fáradtságtól. Nézd csak, ide bedugod az ujjad, és lám, ki tudod nyitni az ajtaját. Elnyílt a szája a csodálkozástól. Nem hittem, hogy ez különösebb fontossággal bírna, de azért azt érzékeltem, hogy valami titok tárult fel ezzel előtte. Onnantól kezdve sokszor azon kapom, hogy ül szétvetett lábakkal, feje belóg a köldökébe, és gyakorolja, hogy kinyit, becsuk. Négyszázötvenhétszer. Ebből kétszázhuszonhármat úgy, hogy nekem kell fognom a kisautót, mert úgy jobban kéz alá esik neki. Ugyanezt a francia manikűr készletemmel is elő tudjuk adni.

Vagy tessék, ott a kotrógép. Igazi, sárga, fából készült kotrógép, lecserélhető diszpozitívokkal. (Ez az a szó, amit olyankor használsz, ha nem tudod, hogy micsoda az az izé, de fontos.) Szóval, szétszerelhető kotrógép. És akkor mondja, a gender-elméletekben jártas lányos anyuka (Évám, mivé lettél?!), hogy gender ide vagy oda, az én Jankám nem játszana hosszú percekig egy kotrógéppel, az tuti. Máté viszont minden reggel, szinte igényli, kikéri magának azt a fél órát a kotrógépezésre. Kotrógép tologatás. Brrmm, brrmmm. Csak annyi időre kell kinyitnom a szemem, míg összerakom neki a masinát. Ha viszont már ott tartunk, hogy építőkockákat nyomigál a nyakam alá, akkor éhes, és fel kéne kelnem, tíz perc múlva nyolc.

És közben még mindig sajátnyelvi kommunikáció. Nyö. Bá. Aannyannyannya. (De ez nem én vagyok, félreértés ne essék.) Ez a suhanás érzése, ahogy ül a kisbiciklin, és megyünk le a dombról. Visszhangzik az utca az annyannyától. Néha kicsúszik a száján egy-egy nem, gye (=de), vagy tehén. A kutyus határozottan vau. Pedig én sose mondtam, hogy jön a vauvau. A kutyák győzték meg erről, hogy ők vauk. Gyakran játszom most már azt, hogy nem értem, mit mondasz, Máté, mondd úgy, hogy én is értsem. Na. Néz rám nagy szemekkel, hogy mi van? Eddig értettél, mutterkám, most meg hirtelen nem? Na, tudod, kit verj át, és nyomja tovább a sajátnyelvi dumát. A repülő az hö. Egyszer kijött a száján egy tehén, mert a török Mehemetnek tyúkjai voltak, és meg kellett neki mondani, mi az a tehén.

Imádja a dinnyét, zabálja a málét, megnéztük a Művészetek Völgyében, mi az a borjúkötél. Már nincs autósimogatás. Egyszerűen elmaradt, mint a kályha kibelezése. Kavicsozunk és tobozt gyűjtünk. Rakosgatjuk papucsba, autóba. Elcseni a kolbászt, és hatalmas érzelmi meccseket játszik az apjával. Esténként először a Nagy Fehér Kutyus mászik be az ágyba, utána Máté, aztán én. Átöleljük a kutyust, pillogunk nagyokat, mesét mondok a naptáncot járó tündérekről, és hogy ne felejtse el megszólaltatni az aranyerdő utolsó fájának aranylevelét, majd békésen elalszik. Ki lehet jönni, be lehet csukni az ajtót, és nincs a rettegés, hogy jaj, mindjárt felébred és… Fél nyolcig húzza a lóbőrt.

{jcomments on}