Ezt a mondatot április ötödikén, a születésnapján illett volna leírni. Csakhogyez a mikor-ki-hány éves lenne nem más, mint az emlékezésnek egyik apropója. De ha már emlékezés, akkor lehet bármikor. Régi kézirataim között kutatva találtam rá a nekrológra, amit 2005-ben írtam a Magyar Hírlapnak. Nem volt egyszerű, mert magyar író munkái nem álltak még olyan közel hozzám, mint Tar regényei és novellái. És az időveltalán most még közelebb kerültek.
Cím, szöveg nélkül
Csak találni most egy mondatot, amivel elkezdeni, hogy ne fusson szét mindjárt minden betű, mint a higany.
Tar Sándor meghalt.
Majd egyszer elmondom, hogy ez miért nem igaz.
Nem, most.
Az író benne van a létezés legvelejében, hozza föl az anyagot magán át, és akkor még mindig csak olyan, mintha elmondott volna valamit. Egy történetet, egy formát, láthatóvá tette azt, ami túl messzi darabokból áll.
Továbbra sem találok szavakat.
Könyvei messze túl vannak azon a határon, ahol megítélés kérdése lenne a mű nagysága. Bár mintha ez soha nem oldott volna számára semmin; attól még minden olyan. Könyveinek súlyos könnyedsége akár a könyvek címe: Lassú teher, Szürke galamb, Nóra jön, Minden messze van, A mi utcánk. Sorolni is elég. Vagy éppen nem.
Igaz, Tar Sándort én csak hallgatni láttam. Úgy hallgatott, ahogy a könyveiben beszélt. Azt láttam, hogy nincsen más, mint az élete, az a múlt, ami lassú teherként nyomja, emészti föl a védtelenül érzékeny embert. A kommunista múltban hallgatag írónak lenni, ahol az arányok a végletekig eltolódhattak az ép ésszel fölfogható helyén. Teher. Ezek az aránytévesztések hosszú hálóként a mai napig húzzák magával az embert. Úgy gondolhatnám, tegnap az író rést ütött rajta és megszabadult. De a szabadságnak ez csak általunk táplált illúziója.
A mi utcánk volt az első könyve, amiben mélységesen érintve éreztem magam, és írni próbáltam róla. Az ő utcájáról, az én utcámról, ahol a jegesben ott sorakoztak a szomszédok húscsomagjai, bennük papíron a tulajdonos nevével, mintha a fölismerhetetlenségig torzulva akarnák magukat áthibernálni egy másik korba. De valójában akkor sem volt látható menekvés. Minden szereplő két ólomnehéz lábbal állt a sorsában, ahogy Tar Sándor is.
A szavak elfutnak, az érzelmeket nem lehet megúszni.
Valami naiv igazságérzet táplálja bennem a föl sem tehető kérdést, hogy miért olyan a világ, hogy benne ennyire sorsára marad az ember. Vagyis mért csak akkor lesz érthető, ha porig sújtva próbál lábra állni, és onnan elmondani, hogy is volt. Kell a sújtás, állítólag. Nem tudom.
Tar Sándor olyan életművet hagyott ránk, amiből folyamatosan újra olvashatjuk őt, s ha szabadna így gondolni, mert valahogy az irodalom természete így adja, a mű hirtelen zártságában valami roppant kompakt súlytól nehezülve néz vissza ránk.
Utolsó, rövid írásait ide, a Magyar Hírlapba írta, apró, hétköznaplónak tűnő fájdalmakról beszélt, arról, hogyan tűnik el szeme láttára és szeme elöl Debrecen, hogyan zabálja föl a multivilág az apró emlékeket, utcákat, tereket, az életünk kulisszáit, amik nélkül abszolút gyökértelenek vagyunk. Tar látta eltűnni maga körül a világot, és érezhette, ahogy fokról fokra épül ki az idegenség.
Tar Sándor idén áprilisban lett volna 64 éves, amiről annyi tudásunk lehet, amennyinek Tandori regénycíme mondja: Meghalni késő, élni túl korán.{jcomments on}
