Archív

A kilencvenharmadik tél

93._tlA porkavarta faluszéli utcában roskadozik a hajdan hófehérre meszelt, szürkéssárgává öregedett vályogház; előtte kifligörbe anyóka.

Nem árusít semmit, céltalanul ácsorog pirkadattól a koromsötétség beálltáig; bólogatva remegő fejét kendő fedi.

Időnként hazacsoszog, eszik néhány falatot – ha akad éppen -, majd visszaigyekszik az útszélére.

Gyönge hangján köszönti a megpillantott utcajárót, közben hátát még inkább begörbítve, tiszteletteljesen meghajol. Szeme ilyenkor felcsillan, mint az ajándékcsomagot bontó gyermeké.

Amikor egy homokfutó sem döcög felé, akkor is türelmesen várakozik. Kendőjétől beárnyékolt arca az évektől úgy berepedezett, akár a mellette álló öreg körtefa kérge.

Az anyóka megérte a kilencvenharmadik goromba telet.

Már nem látja senki odakinn.

Legfeljebb az árgus-szemű járókelők vehetik észre a fűtetlen szobában, arccal a jégvirágos ablaknak dőlő mozdulatlan özvegyet.

Üveges tekintete a semmibe mered… Ősz hajáról apró jégcsapok lógnak…{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top