Archív

Írástudók huncutsága 1

Kétségtelen, hogy mióta az emberiség öntudatra ébredt, és felbukkantak az első, önmagukat íróként, sőt, „tudós elmeként” jegyző emberek, műveikre sokan voltak kíváncsiakiras – még akkor is, ha azok sokszor fikarcnyival sem voltak többek hagymázas ömlengéseknél.

 

 

 

Eme „beavatottaktól” számos olvasó, gyanútlan és „egyszerű lélek” várt szenvedéseire balzsamot, szavaitól megváltást, s kérdéseire bölcs, igaz válaszokat. Nem csoda, hisz az embereket oly sok kínzó bizonytalanság gyötri évezredek óta: mi okból születünk, élünk, és vajon hová kerülünk halálunk után? Van-e isten, aki kormányozza az általa teremtett mindenséget, vagy csupán tudatra kelt, szerencsétlen anyagcsomók volnánk, mik villanásnyi idő után végleg pusztulásra vannak ítélve?

A történelem során számos tudós koponya érezte úgy, hogy e kérdésekre bizony ő, és csakis ő tudja a halálbiztos választ. S ha már ily szerencsés, áldott, kiválasztott lehet, hát nem is késlekedett: tollat ragadva vetett papírra mindent, ami az elméjében forrt, bugyogott, hadd okuljanak belőle a hétköznapi, hozzájuk képest „butácska emberek”.

Az író ember felelőssége igen nagy!

S olykor e felelősségnél már csak az ostobasága nagyobb.

Erről szólnak az alábbi sorok…

 

Az első tudós

 

Először a XVII. században vetődött fel az az igen fontos kérdés, hogy ki is volt az első, aki könyvet írt, hogy oktassa embertársait. Természetesen a komoly tudomány megelégedett a régészeti leletek eredményeivel, és így a mai napig a francia nemzeti múzeumban őrzött, i.e. 3350-ből származó Prisse-papiruszt tekintették az első hitelesen írásos emléknek, könyvnek.

Az utca népét azonban ez a vérszegény, fantáziáját megmozgatni képtelen tudományos tény nem elégítette ki. Sőt, azokat a „tudós” teológusokat és professzorokat sem, akik valahogy kimaradtak a Nagy Felfedezésekből. Ezért eme bölcs – és tán kissé frusztrált – férfiak „okoskodásokba” kezdtek, s eredményeiket hamarosan nyilvánosságra is hozták.

Ezek szerint az első könyvet, sőt, könyveket (!) természetesen Ádám írta. Igen, AZ az Ádám, a paradicsomi férfiú, Isten legelső emberi teremtménye! Mi több, bűnre csábult, de azért mégiscsak szentként tisztelt asszonya, Éva is alkotott két művet. A professzorok, hosszas vita után, abban is megállapodtak, hogy Ádám a Paradicsomból való kiűzetés után összesen tizenkét művel ajándékozta meg gyorsan szaporodó utódait. Eme ősirodalmi alkotások között (melyekből persze sajnos egy sem maradt fenn) az Univerzum törvénykönyve, az Ádám család családfája, az első gyógynövényes alkotás, sőt egy ábécéskönyv is helyet kapott.

Hogy a bölcs teológusok mégis honnan tudhattak eme irományok egykori létezéséről, ha azok közül egy sem maradt fenn, s a Biblia sem említi őket? Egyszerű: a legfényesebb és legtisztább logika vezette őket arra a felismerésre, hogy eme könyvek igenis léteztek – merthogy létezniük kellett! Először is: alapigazságként fogadták el, hogy a Tudás gyümölcsébe oly szerencsétlen módon belekóstolt Ádám apánk (torkossága folytán) mérhetetlen bölcsességre, így tehát az írás-olvasás tudományára is szert tett. Másodszor: az ekként megokosodott Ádám tisztában volt vele, hogy a tudást tovább kell adnia, s ehhez a legjobb módszer a könyv, tehát rögvest le is írta, amit a legfontosabbnak gondolt. Harmadszor: a teológus professzorok legtovább azon vitáztak, melyek lehettek az Ádám által írt könyvek. Végül a maguk összeállította listából sorra kihúzgálták azt, ami szerintük ősapánkat sem gerjesztette volna lejegyzésre, s végül ami maradt, no, az lett az első író, vagyis Ádám életműve!

Ezután a XVII. század egyetemeinek tanult oktatói azon kérdéseket kezdték boncolgatni, hogy vajon Ádám mire írt, és főleg milyen nyelven. Ezek bizony fogas kérdések voltak, de a kor legnagyszerűbb koponyáit az ilyen körmönfont nehézségek sem tudták elrettenteni. A könyvkiadók egymás után jelentették meg a tudós értekezéseket, amik azt bizonygatták, hogy ősszüleink kőlapokra, deszkákra, pergamenre vagy puhára cserzett állatbőrökre jegyezték az Úr fájáról csent bölcsesség részleteit. Ebben a témában azonban végül nem született megegyezés.

Mint ahogy abban sem, milyen nyelvet beszélt Ádám és Éva a Paradicsomban. A tudósok álláspontjai aszerint oszlottak meg, hogy ők maguk milyen nemzethez tartoztak. Hasse mester pl. 1799-ben megjelent könyvében kijelenti, hogy a Paradicsom eredetileg Poroszország területén helyezkedett el, és így Ádám minden bizonnyal németül szólt az ő Évájához. Mások a flamand, magyar, héber nyelvek mellett törtek lándzsát, és hosszas eszmefuttatásokkal, agyafúrt magyarázatokkal próbálták bebizonyítani saját igazukat. Az efféle szélütött elméletek ma sem csendesebbek: sokszor hallhatjuk parázsló szemű honfitársaink szájából (leginkább a sokadik szilvastampó begurítása után), hogy biz már Ádám is magyarul káromkodta el magát, mikoron Éva (főfájására hivatkozva) olykor-olykor megtagadta tőle a paradicsomi gyönyöröket.

Nem úgy, mint A. Kempe, kiről nem tudható, kiféle és miféle ember volt, de annyi bizonyos, hogy szintén az ősnyelvészeti vitához csatolta a maga könyvét, miben merészen állítja, hogy bizony a Paradicsomban Isten svédül, Ádám dánul, a Gonosz pedig, mikor kígyó képében vala, franciául beszélt. Hogy miért éppen eme nyelveken, azt Kempe nem magyarázza semmivel, egyszerűen csak leszögezi – ez így volt, és passz!

Egyetlen percig se higgyük, hogy a fenti fura tudósok esetleg bolondok lettek volna. Dehogy! Legtöbbjük jeles egyetemeken tanított, szerte Európában, vitakönyveiket pedig halálos komolysággal adatták ki.

Az emberek pedig ámulva olvasták, milyen félelmetesen bölcs koponyák is élnek közöttük, akik – legtöbbször pusztán a Biblia alapos és tudományos vizsgálata alapján (mint pl. a magánhangzók megszámlálása és számmisztikai rendszerekbe illesztése) – ennyi rejtett dologra képesek fényt deríteni…

 

Folyt. köv.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top