Slendrián módon dolgozni olyan időkben, amikor a legjobb munkaerőt is elbocsátják, ha elég sokat lehet spórolni a bérén, több, mint pofátlanság. Misszió.
Amíg létezett a szegedi Sík Sándor Könyvesbolt, olyankor is bementem, amikor nem volt pénzem könyvre. Olvasgatni, ahogyan mások. Megismerni egy könyvet, érezni az értékét, visszatenni a polcra, aztán legközelebb megint belenézni. Mintha ez is a birtoklás egyik neme lenne. Pedig csak halvány illúziója; ez rögtön világossá vált, amikor a bolt bezárt, és keresni kezdtem egy kötetet, amelyet csak ott láttam, másutt nem. Most már persze megvettem volna. A bezárt üzlet készletét átvitték a közeli cipőboltba, féláron árulják. Érdemes volt bemenni, körülnézni, de amit kerestem – Csordás Gábor Javítások, rontások című kötetét – nem találtam.
Interneten biztosan néhány perc alatt megrendelhető. Nyilván ez lesz a történet vége. Miért jártam be mégis a várost, miért mentem el öt boltba, keresgélni, érdeklődni? Ésszerű magyarázat nincs rá, de talán mindenki sejti, miért.
A Tisza Lajos körúton működő Puedlo nevű helyen kötöttem ki végül. Körülnéztem, úgy látszott, itt végképp nincs esély arra, hogy meglegyen a kötet, de a pénztáros hölgy kedvesen kérdezte, mit keresek, a címet beírta a számítógépbe, és megörült, amikor azt látta, hogy a központi raktárban – amely nem tudom, hol lehet -, megvan a könyv tizenegy példánya. Egy hét múlva itt lesz, ha kérem. Kértem. Adott névjegykártyát. Fölmágneseztem az asztalom melletti falra, a naptárba beírtam szerdához, hogy Csordás-kötet, örültem. Egy héttel később, amikor fölhívtam a telefonszámot, a hölgy keresgélt, aztán azt mondta, sajnos, ilyen című könyv nem jött. Talán akkor holnap? Nem, az nem lehet, mert egy héten csak egyszer jön áru. Akkor mi lehet? Nyilván az – magyarázza -, hogy a fiúknak most nem volt kedvük dolgozni. Ez sajnos elő szokott fordulni. Nem kell csüggedni, mert lehet, egy hét múlva szépen elküldik. Ha akkor se ér ide a könyv, az azt jelentheti, hogy a tizenegy példány, ami a számítógépes nyilvántartásban szerepelt, már nincs is meg, csak elfelejtették lehúzni.
Ennyi.
Semmi az egész, nyilván én spilázom túl. Csak arra gondoltam, milyen érdekes ez a mentalitás, amikor a könyves szakma – néhány kivételtől eltekintve – egyfolytában panaszkodik. Eszembe jutott, milyen mai szépirodalmat árulni egyetemi városban, könyvhéten, könyvsátorban; fölvonulnak a régi ismerősök, kérdezik, milyen a forgalom, sajnálkoznak, hogy ma az emberek nem vesznek rendes könyveket, aztán fájdalmasszűz-képpel továbbállnak, anélkül, hogy választanának valamit. Ez nem véletlen, megvan rá az okuk, hogy óvatosan bánjanak a pénzükkel, mert közülük jó néhányan bizonytalannak érzik, vagy el is veszítették az állásukat. Könnyen előfordul – és most elsősorban nem a közszolgálati tévénél, rádiónál dolgozókra, az önkormányzati hivatalnokokra gondolok, hanem a versenyszféra régi versenyzőire. Körülbelül tíz éve nem illik csodálkozni azon, ha egy vállalat erősorrendet állít fel, és mindig azt küldi el, aki a mutatók alapján a leggyengébb szem a láncban. Ám csak az elmúlt másfél-két évben derült ki igazán, hogyan is alkalmazzák azt a kapitalista alapelvet, hogy a haszon nem biztos, csak a költség, abból mindig lehet faragni. A válság idején olyan emberekről szólnak a történetek, akik elég jól dolgoztak, mégis lapátra kerültek, mert a bérükkel sokat lehetett spórolni. Ha nagyon muszáj, pótolhatók fiatalabbakkal, akiknek kevesebb fizetés is elég. A tudás és a szorgalom értéke viszonylagos, ezt látni is elég szomorú, nem csak megélni.
Rejtély, hogy ilyen körülmények között az ismeretlen könyvraktáros fiúkat miért nem rúgták még ki páros lábbal, vagy ha ők maguk a főnökök, hogy nem fuccsolt még be a vállalkozásuk. Lehet, ők is sírnak, és meg vannak győződve arról, hogy könyvet árulni ma nem üzlet, inkább egyfajta misszió. Csókoltatom őket. Ahogy mindenkit, aki tett és tesz azért, hogy ez az ország mindörökre ilyen pazarlóan gazdag maradjon.
