Esténként nézegetnem kell az előjegyzési naptáramat, hogy kialakuljon a fejemben valamiféle időstruktúra, ugyanis a konvencionális időszemlélet számomra inkább nyűg, mint segítség. (A szerző kollázsa)
Egy sámánkonferencián vettem részt Norvégiában, és abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy személyesen találkozhattam mesterem mentorával, Warren Brodey-val, a kilencvenes éveiben járó vizionárius pszichiáterrel. A konferenciát tulajdonképpen az ő tiszteletére rendeztük, és az eseménysorozat fénypontja, a legizgalmasabb pillanat az volt, amikor egy kis faházba minél többen igyekeztünk beszuszakolni magunkat, hogy hallhassuk a nagymestert.
Warren Brodey M.D. a pszichiátria doktora, részt vett a NASA mesterséges intelligencia kifejlesztésének programjában, az Amerikai Kibernetikus Szövetség tagja, Kanadából származik és Norvégiában él. Amikor felkértük, hogy tartson előadást a konferencián, nem határoztuk meg a témát, csak arra kértük, hogy ossza meg velünk egy bölcs, öreg lélek tapasztalatait.
Az előadását szabadkozással kezdte, majd elmondta, hogy a benne örökké jelenlévő (másik) hangot fogja kérdezni, és annak az üzenetét fogja megosztani velünk. És nem is tett mást, csak halkan, nyugodtan, de határozottan mondta, mondta, mondta, amit hallott. Időnként meg-megállt, hogy hallgatózzon, rákérdezett a hangra, hogy komolyan gondolja-e, mi pedig vihorásztunk.
A világegyetem részeiről beszélt, arról, hogy minden él, még ha nem is tűnik számunkra élőnek. Mindennek megvan a maga tempója, ideje: az embereknek is, a baktériumoknak is, az állatoknak, a köveknek, az ásványoknak, mindennek. Az emberek ideje is más, a rovarok ideje is más, az ásványok ideje is más. Én még azt is megkockáztatnám, hogy az egyes emberek ideje között is lényeges különbségek lehetnek. Ami például engem már idegesít, másnak nem biztos, hogy a stressz forrása. Ha nem a saját időmben akarok élni, hanem valaki máséban, nem fogom magam jól érezni, különösen, ha az az idő gyorsabb, mint kellene legyen.
Az életstílus, amit a világ diktál, számomra elviselhetetlenül gyors. Azt viszont eldönthetem, hogy rohanok-e vele, vagy kiszállok.
Volt a kilencvenes évek elején (1993-ban) egy magyar származású svéd filozófusművésznek, Ladislaus Horatiusnak (született Horváth László) egy botrányos akciója Teknős Hadművelet címmel: meghúzta a híres svéd szupervonaton, az x2000-en a vészféket. Amikor felelősségre vonták, hogy milyen indokkal húzta azt meg, így felelt: az túlságosan felgyorsult.
Azt hiszem, itt most én is megállok, és szépen kiszállok a szupervonatból. Amúgy is már kezdtem szédülni. Ha innen gyalog megyek tovább, talán még látok is valamit a tájból, talán még szóba is elegyedem valakivel vagy valamivel, emberrel, állattal, kővel. Ahogy Brodey is mondja, ne akarja más lenni, mint ami vagy. Nekem ez a saját időm, én más frekvencián nem működöm. Szerencsére még időben megtaláltam a vészféket.{jcomments on}
