Van itt a sarkon a Keleti pályaudvarnál, hol újabban lakom, egy jó kis örmény étkezde. A kínálat ugyan szerény, de a minőség jó, az ár kedvező. Például a török étkezdékhez képest, ahová többnyire beszorulunk a munkahelyünk környékén, mert az ún. magyar étkezdék még borzasztóbbak, viszont drágábbak. Igaz, a legergyább a görög: az adag oly pici, hogy éhesebben jössz ki, mint ahogy bemész.
(Fotó: Révai Sára)
Az örmény étkezdét amúgy a főbérlőm mutatta meg, s nem csak azért, mert ez esik legközelebb, hanem mert maga is örmény származású. Igaz, hogy úgy hat idegen nyelvet beszél, csak az örményt nem, de hát nem kell ahhoz nyelvtudás, hogy valaminek valld magad. A sváb-magyar származású nagybátyám például süketnéma, magyarul és szerbül olvas, de sose kérdeztük tőle, hogyan áll a kérdéssel.
Nem kívánok itt értekezésbe fogni a mediterrán avagy közel-keleti gasztronómiáról, a témakörben inkább ajánlom Váncsa István nagyszerű szakácskönyvét, a Lakomát a görög, török, ciprusi, libanoni, marokkói, tunéziai és máltai konyhákról – megjegyezve, hogy ebből a szakácskönyvből főzni kész művészet lehet, már csak az alapfűszereket is beszerezni, de aperitifként biztos megteszi: beleolvasván jobban megéhezünk, mint egy deci hazai baracktól, pedig az aztán csapat.
A lényeg, hogy az örmény konyha nyomait elég nehéz felismerni a kifőzdében, ahogyan a töröknél sem tudni, éppen mi miért török. A kínairól is azt hallottam, semmi köze az eredetihez, mert ha igazi kínai lenne, a magyarok nagy ívben elkerülnék. Úgyhogy az örménynél brassói is kapható (ez szinte logikus, arrafelé anno éltek örmények), a múltkor pedig a sima sült disznó bordára mondta azt a néni, hogy ez lenne a török saslik. Pedig annyit még én is tudok, hogy a saslik az, amit egy pálcára feltűznek, nyársra húznak, és nem az, amikor az eredeti disznóbordán, a csonton ott a hús, osztán megsütjük és megesszük bő zsírban.
Többnyire török rizzsel kérem a kajákat, eddigelé nem is volt semmi probléma, pedig tisztában vagyok azzal, mit tettek 1915-ben a törökök az örményekkel. De hát én sem pofázok a kínainak, hogy mi volt nyolcvankilencben a Tienanmen téren, ki tudja, maga is áldozat, kisebbségi, és jobb híján nyomja az ipart egy pesti kínai kifőzdében. A minap azonban új ember szolgált ki, legalábbis először találkoztunk, és a „klasszikusan” örmény brokkolis csirkéhez török rizst kértem.
– Bulgurt? – kérdezett vissza.
– Nem – mutogattam, mivel krumplinak vagy burgonyának értettem a bulgurt, és mutogattam a török rizsre.
– Nem, ez bulgur – így az örmény, aki örmény vonásokkal is bírt (persze mi töröknek is nézhetjük, nekünk innen nézve elég egyformák, ahogyan minden kínai ugyanaz közelről is).
– Nem, nem, én török rizst kérek, ezt-e – mutogattam tovább.
– Olyan, hogy török, nincsen – mondta az örmény szakács tört, akcentussal bíró, de jól érthető magyarsággal. Semmi sincsen, ami török! Semmi sem török! Török, az nincs. A török, az nem létezik!
Ekkora már leesett a tantusz, s vállaim vonogattam, közben a hátam mögött megjelent egy másik örmény, aki még jobb magyarsággal (talán itteni örmény magyar? – de hát olyan sincs nagyon, a rádió örmény műsora például magyarul megy) elmagyarázta, hogy amióta kétmillió örményt megöltek a törökök, ők nem ismerik el a törökök létét sem, amíg bocsánatot nem kérnek, mert egyelőre tagadják az egészet.
Amire csak annyit mondtam, tudok én az egész sztoriról, olvastam róla, regényt is, a Pacsirtavárat és a Musza Dagh negyven napját, de hát a töröknél török rizsnek mondják, én nem ismerem az örmény nevét ennek a rizsnek (ami nem is rizs, hanem tört búza). A másik örmény megértőbb volt velem, mondta, persze-persze, s elmagyarázta, hogyan is ejtik a bulgurt, majd folytatta a történelmi leckét.
Én meg hirtelen rá akartam vágni, hogy hát én szerbiai vagyok, ismerem a dörgést, ám hirtelen elbizonytalanodtam, hogyan is van ez? De nem szóltam semmit, okosan.
Már otthon, a brokkolis csirkét majszolva a bulgurral, tisztáztam magamban, hogy hát az örmények és a szerbek nagy barátok lehetnének, hisz a szerbek ősi ellenségei is a törökök, még a bosnyákokat is letöröközik. Mladity tábornok mondta Srebrenica visszafoglalásakor, amikor elkezdték a népirtást, hogy íme, ezen ősi várost több évszázados török elnyomás után visszaadja a szerb népnek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szerb turisták kedvelt célpontja ma ne Törökország lenne. És akkor a magyar-török barátságról is filozofálhatnánk.
De inkább a saslik eredetéről kéne, ami ugye orosz (jövevény)szó, de valójában tatár szó. A saslik egy megfelelője a kebab, annak egy másik formája meg a döner kebap. De ahogyan azt már Váncsától is tudjuk, utóbbit, a pitába töltött kaját a mai gyorséttermekben kaphatjuk, és egy németországi török, Mahmut Aygün találta fel a jobb eladhatóság érdekében, úgy 1971-től.
Mi meg főleg görög ételként, gyrosként fogyasszuk!{jcomments on}
