Borcsa szereti a kutyákat.
Különösen az uszkárokat.
Mióta csak ismerem egy ezüstszínű törpeuszkár az álma. Persze törpe ezüstuszkárja még sosem volt. Volt viszont törpeschnauzere, fekete középuszkárja, ezüst középuszkárja és szálkás szőrű tacskója.
Ahányszor csak elindult, hogy megkeresse álmai kutyáját, valahogy mindig célt tévesztett.
Vagy a tenyésztő tájékoztatta félre, és adott neki középuszkárt a törpe helyett, vagy ő adott lejjebb az igényeiből a mielőbbi gazdivá válás érdekében. (Fotó: Révai Sára)
A szálkás szőrű tacskót a fia hagyta rá.
Tódi évei számát tekintve ugyan átlépte már a felnőttkor határait, a gazda fogalmát meglehetősen gyerekesen értelmezte. Újdonsült kutyatulajdonosként csupán addig jutott, hogy saját nevét ragasztotta az ebre. A keresztelő után aztán átvitte Tódit az anyjához, és hirtelen ott is hagyta örökre.
Borcsának ekkor már volt egy közepes ezüst uszkárja Úgy hívták: Seri. Bár, azt hiszem, Borcsa inkább úgy írná a nevét: Sherry. Méltóságteljesebb.
A tenyésztő, aki évekkel ezelőtt törpeuszkárként adta el neki Sherryt, alighanem elfelejtette közölni a kutyával, hogy nem nőheti túl a törpeméreteket. Mert az bizony jócskán túlnőtte.
De Borcsa azért szerette.
Kutyakozmetikushoz vitte, megnyíratta. Pofáját kopaszra, a hasát is, a farka végére pedig kis pompont vágatott. Naponta kétszer fésülte, májjal és csirkehússal etette, este pedig az ölébe ültette, és együtt nézték a tv-t.
Egészen addig, míg Tódi meg nem jött. Mert Tódi erőszakos volt. Ő akart a fotelben ülni, ő akart májat és csirkehúst enni. Kitúrta helyéről szegény, bamba, pomponfarkú Sherryt.
Tódi később leszokott a szobatisztaságról, néha rámorgott Borcsára és Borcsa unokáira. Aztán Sherry is kezdte követni a példáját.
Tenni kellett valamit.
Borcsának döntenie kellett.
Sherry már öreg volt. Arra gondolva, hogy őt kevesebb időtől fosztja meg, mint a szálkásszőrűt, úgy döntött, őt altattatja el.
Sokat rágódott, de rászánta magát a lépésre.
Férje, Janó volt csak ott a kivégzésnél, Borcsa hallani sem akart többet a dologról.
Már csak Tódi volt. Aki továbbra is naponta körbevizelte a lakást, aki egyre kiállhatatlanabb lett, aki (ha morogva is) minden este Borcsa öléből nézte a TV-t.
Egészen addig, míg a szomszéd patkánymérge nem végzett vele.
Borcsának csak a szép emlékek maradtak.
Szemében könnyekkel mesélte, milyen kis édes volt, amikor bement utána a fürdőszobába, amikor lenyalta a fürdőhabot a kád vizéről, vagy a tejfölpakolást az ő arcáról.
Igazi szomorúság volt ez.
Nem azért, mert Tódi elpusztult, hanem, mert Borcsa nem tudott kinek a gazdája lenni. Nem tudott kinek az óljába rádiót szerelni, nem tudott kivel veszekedni, nem tudott kit az ölébe ültetni, amikor a tv-t nézte.
Keserűen fogadkozott, soha, de soha többet nem akar kutyát.
Két héttel a tragikus haláleset után Borcsa az újságot már csak az „ezüstszínű törpe uszkárnak szerető gazdit keresünk” kezdetű hirdetéseknél nyitotta ki.
Janó pedig, aki minden nap veszekedett Borcsával, hogy minek megint egy dög, naponta hordta haza a kutyaújságokat.
És az álom teljesült: Borcsa kertjében most egy ezüstszínű törpeuszkár szaladgál. Sherrynek hívják. Májat és csirkehúst eszik, naponta körbevizeli a lakást, és rámorog az unokákra.{jcomments on}
