Archív

Érzékeny és érint – a Borremans-kiállításról

automataVégül nem a Múzeumok éjszakáján néztem meg a Műcsarnokban Borremans festményeit, hanem pár nappal később, arra számítva, nem kell a tömeggel bajlódnom. Egyszer Berlinben jártam úgy a MOMA kiállításán, hogy az emberek eltakarták a képeket, borzalmas volt az irányítatlan tömeg műélvezetlenségével sodródni.

 

A Műcsarnok nagy tereiben csak néhány Borremans-kép van a falon, levegős a képmező, nem esnek egymás látószögébe a festmények. Sőt, sportos az elrendezés, mert a képtől a fal másik végéig kell gyalogolni a címért. És én felejtős vagyok. Néha háromszor is visszamegyek elolvasni, de ez jó, mozgásban tart, az ember gondolatai sűrűjében trappolgat.

Egyébként elég rosszkedvűen mentem a kiállításra, nyomasztanak az irodalmi lobbik kirekesztései és korrupt játékaik, de Borremans-szal friss nyugati levegőt szívtam magamba, mint annak idején, mikor Svájcban fél éven át jártam a képtárakat és kiállításokat. Élveztem, mennyire otthon érzem magam a nyugati művészet szellemiségében, ami szemléletében derekasan eltér a cinikus és ironikus kelet-európai kesergőtől.borremans

Ott akkor azt találtam átélni, hogy a nyugat-európai művészet és a kelet-európai művészet között az a különbség, hogy a nyugatinak nem a szegénység volt a metafizikája. Igaz vagy sem, Borremans képein megint ezt láttam.

A művészete a világszemléletéből fakad, amely szemlélet egyszerre a kimondhatatlan és lefesthetetlen szakrális terekkel folytatott párbeszéd eredménye. Szerénytelenség ilyet mondani, de némelyik képében benne volt az én ügyetlen kezű rajzaim szemlélete. A hattyú című képén egy hattyú nyakát látjuk csak, amint azt inggallér övez. Ez, nálam, az Angyal sapkában című rajz, amelyen egy bojtos sapkát látunk, fölötte a glória.

Ugyanakkor Borremans szakrális párbeszédeiben én erősen érzek valamiféle pogány mitológiai irányt. És nem pusztán az az érdekes benne, hogy a 19. század akadémizmusát idézi a kivitelezés, hanem az is, hogy ezen az akadémizmuson keresztül megjelenik valami keresztényi atavizmus, és éppen ez ugrik össze a pogány mitológiai szakralitással, ez teszi feszítővé.

Amikor A Magritte-vázlatok című könyvet írtam, pontosan tudtam, ezt a titokzatosan feszítő erőt kell megjelenítenem, beszélni a képről úgy, hogy még csak szándékomban se álljon a titkát leleplezni, annál inkább nyelvben újrateremteni.

Nem véletlenül említik Borremanst Magritte szellemiségéhez tartozónak, vagy abból kinövőnek, mert az ő művészetük nem pusztán az ábrázolás művészete, hanem a keresés és kísérletezés művészete. Ők azért festenek, mert meg akarják érteni a világot. Ez pedig annyit tesz, hogy olyan műveket hoznak létre, amelyek ezeknek a megértési kísérleteknek az eredményei. Rámutatnak a világ egy titokzatos pillanatára, amely azért titokzatos, mert ők így tudnak nézni rá, az értelmező ember, a megérteni szándékozó ember pillantásai ezek. Ami, persze, végtelen folyamat, és ettől heroikusan szép. A véges emberi lény szembenéz a végtelennel azáltal, hogy a világ részleteinek értelmet tulajdonít.

Az automata című képen egy copfos lányt látunk szoknyában, hátulról. A lábai ismeretlen térben tűnnek el, a titok terében.

Miközben ezt írom, odakint 100 kilométeres szél fúj, süt a nap, a feleségem kétszáz darab használt téglát vesz át egyenként a kerítés fölött a szomszédasszonytól. Hát mi ez a processzus, ha nem a titok aktivizálódása?

Ma, a Borremans-kiállítás záró napja van. Nem valószínű, hogy a közeljövőben újra látjuk itt a képeit. De a neten megtalálhatók. Csak ott nem látszik, hogy a képeknek nincsenek keretei. Pedig a keret az nagyon fontos. Vagyis az, hogy nincs keret.

A fönti képen:

Automata (i) 2008 olaj, vászon, 80x60cm

Courteesy Zeno X Galery, Antwerpen

A lenti képen Michael Borremans látható{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top