Mizu (kiről még mindig nem tudni, vajon gyerek- vagy manóféle-é) barátai távozása után oly magányos lett, mint műnyúl az agárversenyen. Továbbra is hajnalban kelt, majd seprűt ragadott, s indult a pultok, bodegák, standok közé, hogy aztán késő estig szótlan terelgesse a szemetet.
Sztentori Kofás Ödön figyelte őt egy… két… három napon át. Ám a negyedik pirkadatkor nem bírta tovább, s előhömpölyögve trónirodájából, megszólította a szőkésbarna fiút (avagy koboldot).
– Mizu?
– Így hívnak – biccentett Mizu, fel sem nézve a lába előtt púposodó kupacról, mely némi narancshéjból, két rothadó lilahagymából, egy banán lenyúzott bőréből és fél marék cigarettacsikkből állt.
– Eleddig vártam, hátha elszánod magad – mondta mélyről dörgő, mégis szelíd hangján Ödön.
– Már hogy mire? – csodálkozott Mizu, lapátra terelve a szemétkupacot.
– Hát a lendületre! A vállalkozásra! A nekibuzdulásra! – háborgott Sztentori Kofás. – Arra, hogy higgy magadban! A sült galamb nem tud ám repülni: azt csak a lusták találták ki! Ha eztán mást se teszel, csak felkelsz, sepregetsz, aztán este lefekszel a vackodra, akkor sosem virradhat rád a nap, mikor végre kijutsz innen, a piacról!
– Miért akarnék innen kijutni? – vont vállat Mizu. – A kofák kedvesek, a zöldségesek barátságosak, a rakodók megköszönik, hogy nem kell térdig gázolniuk a szmötyiben. Jó falat is akad mindig, hol a lángosostól, hol a lacipecsenyéstől. Szeretek itt, Ödön bá, ne zavarjon el.
Sztentori Kofás ijedten hőkölt hátra.
– Dehogy akarlak én elzavarni! Pontosabban… Nem zavarni akarnálak, csak jobb, nemesebb, szebb életre szeretnélek noszogatni, fiam.
– Voltam én híresség: kalandos életű, ünnepelt mesehős – támaszkodott rá a seprűjére Mizu, tekintetével a keserű múltba révedve. – Azt mondták: „Gondolj, Mizu! Lesd a világot, és gondolj róla érdekes, okos dolgokat, mert attól tán mások gondolatai is megszépülnek.” Ám hamar kiderült, hogy szerintük csakis akkor érdemes okosakat, szépeket gondolni a világról, ha az sok-sok pénzt terem. S mivel az én meséim nem teremtek eleget… No, a többit már tudja, Ödön bá!
– Tudom én, tudom, de akkor is… – hergelte magát a soha ki nem nyitott színház szelleme. – Tedd le szépen azt a seprűt, fiam, és jer velem! Ha magadtól nem lódulsz, hogy a szerencsédet kutasd, majd én meglódítalak, de meg ám!
És úgy is lett! Sztentori Kofás Ödön grabancon ragadta Mizut (a manó- avagy gyerekfélét), s vitte egyenest a Tátra iskolába, ami épp a pesterzsébeti piac mögött gubbasztott, szemben a Tátra térrel, merőlegesen a Tátra utcára. Ott aztán belódította őt a kapun, keresztülterelte a betonszürke udvaron, s végighajtotta a hosszú folyosókon, egyenest az iskola igazgatónője, Csemet Elekné [született Lurk Otília] irodájába.
– Nomithoztamneked, Otikám! – szaladt ki egy szuszra a lelkesedés Ödönből, aki régi barátságban állt az igazgatónővel, mivel az minden nap az ő piacán vásárolt be. Otília apró malacszemeit reménykedve villantotta vendégeire, ám mikor friss pacal és cekkernyi primőr helyett csak Mizut pillantotta meg, rögvest lehervadt arcáról a mosoly.
– Nincs felvétel – mondta fagyosan. – Gyerekből idén túlkínálat van. Minden padunk foglalt, sőt, pótszékeket kellett hozatnunk. Már a napközi ajtaját is csak úgy tudjuk rájuk csukni, ha a tesitanár meg a fűtő a vállukkal tolják azt!
– Nemnemnem, félreértesz, édes Oti! – rázta elmosódó szellemfejét Ödön. – Mizu nem nebuló! Ő egy igazi mesehős!
Csemet Elekné (született Lurk Otília) gyanakvón méregette a szőkésbarna legénykét.
– Na és aztán?! Mit kezdhetnénk mi itt egy mesehőssel?
– Hát… – morfondírozott Sztentori Kofás. – Mondjuk, mondhatna mesét!
– Egy iskolában?! – Otília tokája ingerülten rezgett. – Meg vagy te húzatva, drága Ödöncim? Nekünk tanrendünk van, ami szigorúbb, mint a háromnapos hasmenés. Itt nem lehet ám csak úúúgy, játszásiból mesélgetni!
– Értem – hazudta a soha ki nem nyitott színház szelleme, majd új ötlettel állt elő: – Akkor vedd fel őt szemléltető eszköznek! Igaz, hogy se karma, se csőre, se üvegszeme, és kitömve sincs, de a feje…! A feje tele van remekebbnél csudásabb, mesésebbnél nagyszerűbb gondolatokkal!
– Mégis, hrm, mifélékkel?
– Mindenfélékkel! – bizonygatta Ödön. – Így lett egykor mesehős is: hogy mindenről, sőt, bármiről képes volt mindent, sőt, bármit GON-DOL-NI!
– Nem! – csapott húsos tenyerével az asztalra Csemet Elekné (született Lurk Otília). – Mondtam már, Döncikém, hogy ez itten egy is-ko-la, ahol egyedül mi, a tanári kar határozzuk meg, hogy miről mit és hogyan kell és lehet GON-DOL-NI. Mert gondolj csak bele, micsodás eget-földet rengető, általános katasztrófa lenne abból, ha a te pártfogoltad valamiről valami MÁSt GON-DOL-NA, mint ahogy azt a tanrend előírja?! Szakrament és rebellió, még belegondolni is hátborzongató! Sajnálom, Ödönci, de amit szeretnél, az lehetetlen! Most arra kérlek, távozz, mert ezer a dolgom! Ám ha netán friss csülök érkezne a csarnokba, azonnal üzenj! Köszönöm!
Sztentori Kofás Ödön bizonyára tovább győzködte volna az igazgatónőt, ám maga mellé pislantva azt kellett látnia, hogy biz a védence már nincs sehol.
Mizu percekkel korábban somfordált ki az irodából, majd át a betonudvaron, ki az iskolából is, és most a Tátra tér lombos fái alatt téblábolt. Két kezét a zsebébe dugva, orrát lefelé kornyasztva, a kajla gyepet merengőn vizslatva hol erre, hol arra lépett egyet, mint aki végképp elveszítette az ösvényt, amin járnia kellene.
– Mizu? – szólt ekkor valaki a közelében.
– Így hívnak – bólintott a szőkésbarna fiúcska, majd csodálkozva emelte fel a tekintetét, mert csak most jött rá, hogy nem is ismeri az illetőt, aki megszólította.
– Valóban? – mosolygott a narancssárga mellényt, kék kezeslábast, széles karimájú szalmakalapot viselő öregember. – Én azt gondoltam volna, hogy a neved inkább Kámpicsor, Sírhatnék, vagy mondjuk Brühühü. Mondd csak, fiacskám, mi bánt oly rettenetesen, hogy az orrod már-már a földet súrolja?
Mizu (talán kobold, talán gyerek) bizalmatlanul pislogott az öregre, aki mellett egy kétkerekű kordé állt, benne cirokseprűvel, lapáttal. A szerszámok alatt nagy halom száraz levél és mindenféle más szemét púposodott. Mivel a legényke nem felelt, az öreg előrelépett, s a kezét nyújtotta.
– Az én nevem Sárgamente tata – mondta. – Utcaseprő és kerületi táltos volnék, ha meg nem vetsz érte.
Mire Mizu (gyerekféle, esetleg manó) észbe kapott, már mindketten a tér egyik félreeső padján ücsörögtek, halk beszélgetésbe merülve.
– Mesehős, mi?! – mosolygott az ősz borostás utcaseprő és kerületi táltos. – Az valóban nagyon szép foglalkozás. Igazán szerencsés vagy.
– Már hogy lennék? – sóhajtott Mizu. – Hisz épp most mondtam el apróra, miként rúgtak ki az állásomból, hogyan csaptam fel szerencsevadásznak, s hagytak el sorra a barátaim.
– Ez igazán érdekes történet – biccentett Sárgamente tata. – Vagyis hogy… mese! Mese, amiben te is benne vagy.
Mizu hirtelen kihúzta magát, sőt, talpra ugrott, és kerekedő szemmel, pirosodó arccal nézett az öregre.
– Aztafékomadtateremtette! – kiáltotta izgatott boldogan. – Hisz itt tényleg van mese! És én benne vagyok abban… Vagyis ebben a mesében! Aki pedig benne van egy mesében, az nem lehet más, csakis…
– Mesehős – bólintott Sárgamente tata. – No, hát akkor szép napot… Akarom mondani: jó szerencsevadászatot, kisbarátom!
Mizu átölelte az öreget, megköszönve a segítségét, s aztán már futott is vissza a vásárcsarnokba, hogy elújságolja Sztentori Kofásnak a jó hírt, miszerint a mesehős akkor is mesehős, ha épp mostanság piacot söpröget.
folyt. köv.{jcomments on}
