Az ökölvívás tényleg megmozgatja az agyat. Az egymással bunyózó emberekben különleges hiedelmek, előítéletek születnek és oszlanak el, nagyon gyorsan. Szünetben őszintén és sokat beszél, akinek épp nincs a szájában foggumi. Ebben a beszédben néha olyan mondatok, szövegzárványok vannak, amelyek kicsi változtatással versnek hangzanak, legalábbis az én fülemben. Ilyenkor mintha megcsöndülne valami. Nem, nem a gong, nincs nekünk ilyenünk, se ringünk. A faluház színpadán, a behúzott függöny mögött csépeljük egymást. Akartam még írni valamit a gangról is, de már nem tudom, mit, valaki kiverte a fejemből.
Robi, még amikor kezdte
Ismertem Robit, még amikor kezdte.
Mindig hasítóbárddal dolgozott. Jön a
disznó feléd a szalagon, emeled a bárdot,
hasítasz. Nem is számolod, hányszor
kell lesújtani egy műszak alatt. Persze
lehet számolni is, és ő biztosan számolta,
mert tudni akarta, mennyire bírja, van-e
fejlődés. Ő kérte magát a hasítóba, mert
ez a legkeményebb munka, mellette
edzett is. Egy időben kijárt hozzánk
a faluba. A barakkok még álltak,
volt egy edzőterem, de alá kellett
dúcolni oszlopokkal a mennyezetet.
Azt mondta, épp ezért jön, az oszlopok
miatt. Tényleg ezeket rugdosta egész
idő alatt, sípcsonttal. Páran azt nézték,
mikor szakad ránk a tető, de én nem
féltem. Tizenöt-húsz percig csak az
egyik lábát használta, aztán úgy,
féllábon ugrálva odament a székekhez,
leült. Ketten vizes törülközőt terítettek
a sípcsontjára, megdolgozták egy
söprűnyéllel, úgy, ahogy a tésztát
szokta nyújtani anyám. Fölkelt, ráállt,
következett a másik, azzal ugyanígy
jártak el. Szóval azért mondom,
lehetetlen, hogy ez a meccs bunda
legyen. Vagy ha mégis az lesz, akkor
ezzel az erővel minden megtörténhet,
és mindennek az ellenkezője.
