A mise már elkezdődött. Ahogy felért a dombra, látta, a masszív kapukat bezárták, és az ajtón felirat, amit az arra sétafikáló turisták kiábrándultan olvastak: a székesegyház nem látogatható a mise ideje alatt. Jeges szél söpört végig. Végleg elkésett. Arra gondolt, ha már otthon nem volt egy perce sem, hogy leüljön, és felkészüljön egy meditációra, legalább a mindenszenteki misére jutna el. De – úgy látszik – még az sem. Közelebb lépett a kapuhoz, hogy saját szemével is lássa a feliratot, amikor az ajtó megmozdult, és egyenletes elektromos berregéssel kísérve megnyílt. Két alak kiment. Egy biztonsági őr ott állt fekete öltönyben. „Elkéstem” – mondta neki. „Be lehetne még menni?” – kérdezte félénken. Az őr legalább annyira meg volt lepődve, mint ő, és hirtelen nem is tudta, mit válaszoljon. „Hol tartanak?” – érdeklődött tovább. Az öltönyös a pontosság kedvéért fellapozta a programfüzetet. „A hallelujánál.” Egy percre elgondolkodott, aztán azt mondta, hogy menjen be nyugodtan, csak csendben. Az csak természetes. És örült, mint majom a farkának. Egész idő alatt az az e-mail járt az eszében, amit a minap kapott a csillagkapuról. Ezért akart ma meditálni. A kapu, ami ma megnyílik. Vigyorogva surrant el a baloldali sorok mellett, keresztet vetett, és leült szélre. Biccentett a padszomszédjának. Az Úr legyen veletek! És a te lelkeddel! Emeljük fel szívünket! Felemeltük az Úrhoz! Adjunk hálát Urunknak, Istenünknek! Méltó és igazságos! A legjobbkor jöttem, gondolta. Őáltala, ővele és őbenne a tiéd, mindenható Atyaisten, a Szentlélekkel egységben minden tisztelet és dicsőség, mindörökkön örökké! Ááááááámen. Tudta, hogy már a vikingeknek is templomuk volt Uppsalában, éppen pont itt, a székesegyház helyén. Azt is tudta, hogy a legenda szerint állt itt egy hatalmas örökzöld fa, talán maga az Yggdrasil, a világfa. S ha belegondolt, még a vízforrás is stimmelt a templomdomb lábánál, meg a pincesor a domboldalban. Az úrfelmutatáskor hirtelen megvilágosodott számára, hogy nemcsak a legjobbkor érkezett, de jobb helyen nem is lehetett volna ezen a szent napon, amikor az Amanti termeibe vezető csillagkapuk megnyíltak a halandók számára. Diadalmas mosoly ragyogott fel az arcán. Átváltozott. Legyen békesség köztünk mindenkor, nyújtotta mindenki a jobbját. Az áldozást csendes áhítattal nézte végig, és szépen kivárta az utolsó hangokat is az orgonán. Az áldást az elbocsájtás követte, s csillárok ragyogó fényében az egész templom gyülekezetestül, püspökkel és a lánykórussal egyetemben átfordult: a menet megindult feléje. Legelöl a zászlóvivők, majd a szüzek kékbársony ruhában, utánuk az áldozópapok, a ministránsok, az elöljáróság. Minden fény fényesebb lett, minden arc felé fordult, és átszellemülten énekeltek. „Nagyon kedvesen vagytok” – rebegte – „Igazán nem kellett volna.” És valóban meghatódott, hogy ennyire rendesek az emberek, ilyen nagy katedrálist építettek neki, ennyi kristálycsillárral, arannyal, selyemmel, drágakővel, hogy ilyen nagy ünnepi miséket rendeznek a tiszteletére…
A felső világ a sámánmandala legfelső traktusa, ahol az ősök szellemei vezetik a sámánt. Az én mandalámban a felső világ alján egy bölcs öregasszony ül egy kőrakáson, a kezében görbe vikingbot, jobbján és balján egy-egy tulokszarvú zöld sámán alakja. A banyától egy nagy kopár hegyen vezet tovább az út, a hegy lépcsős piramisban, a piramis üvegkristályban végződik. Mint a mesében, túl az üveghegyen egy kehelyformájú trónon ül egy alak, akit angyalokhoz hasonló szárnyas lények vesznek körül, s mind tapsolnak. Az alak mögött egy kék lény áll a bal oldalt, kezét az alak vállán nyugtatja. Az alak a trónon én vagyok.
Ja, és még annyit akarok mondani, hogy a felső világ meg az angyalok nem olyan halál komolyak, mint azt hinnétek! Nem ám! Amikor először találkoztam a felső világból való lényekkel, ugyan nagy pompával lebegtek előttem, mint valami királyi légpárnás hajók, de huncutul vigyorogtak felém. Őszintén szólva, be voltam tojva, hogy most mi lehet, meghaltam vagy elhagytam a testem, hiperventilláltam, hallucinálok vagy mi. De azok barátságosan felém nyújtották a karjukat, és így köszöntek: HELLÓ, KITTY! Aztán hintázni vittek. Nekik vannak a legeslegnagyobb lián hintáik a világon. Egész nap ott hintáznak a végtelenben. Nekem aztán elhihetitek!{jcomments on}
