Máté, a fesztiválgyerek fogja magát és elhúz a mecséri Ladikos Fesztiválra. Kiér a Duna-partra. Azonnal beolvad a tájba – szedegeti a söröspoharakat (zöld gyerek, just pure fun ez van a pólójára írva), lábakba kapaszkodik, küzd és bízva bízik.
A gyerekek a színpad előtt rázzák. Ugrálnak a kihelyezett öreg ladikon, megy a buli. Ő még csak a lábában érzi a ritmust, nekilát totyogni, ide lép, oda lép, hova is menjen, merre is nézzen, annyi izgalmas jelenet, kiskutya, nagykutya, bográcsban pörkölt, sütik a miccset, folyik a sör… Végülis arra a megállapításra jut, hogy szép dolog a kultúra, csak kissé túl statikus. Ülsz a lócán, lógatod a fejed, néha anya felráz, hogy érezd a ritmust. Sék, bébi, sék… És mivel azt halljuk, hogy kétéves korig alakulnak ki az agyban a kapcsolatok, elindulunk kapcsolatépítési célzattal világot látni.
És hopp, máris megvannak a parkoló autók. Istenem, micsoda gyönyör, felsikolt örömében, és azonnal ráveti magát az első keze ügyébe eső autóra. Elkezd magyarázni, így tapogatod, úgy törlöd le róla az odaszáradt szúnyog- és muslicahullát, most a lámpát pofozgatod meg alaposan, majd megvakarod kissé a kulcslyukat, ide jön be a kulcs, látod? Mondja sajátnyelven. Aha, látom, fiam.
Na, és akkor itt van, teszem azt, ez az… ááááá, dededede, tyígye, kis motor. Látod, ennek meg ilyen bőrszalagok lógnak a kormányáról, megsimogatom őket, felborzolgatom, mint a friss, dunai szél, majd hátra megyek, és eltolom innen, mert épp a kihelyezett vécék előtt parkol, és nem méltó egy ilyen gyönyörű járgányhoz ez a hely. Viszont annál többen meg tudják csodálni, nyugtázza végül elégedetten, és nekilát kissé kimozdítani a helyéből ezt a bazi nagy, földi csodát.
Aztán rögtön utunkba akad egy gyönyörű, mérai… hát, leginkább szoknya. Alulról kezdjük szemrevételezni a nénit. Lehet úgy húsz éves, húzzák le a súlyos, gyöngyvarrásos rokolyák, az arcát még nem is látjuk, rácuppanunk a szoknyájára. Itt kanyarog, ott ragyog, látod… majd miután észbe kapok, felnézek a gyöngyvirágos menyecskére, és engedélyt kérek a tapogatásra. Megtapogathatjuk kicsit a szoknyáját? De akkor Máté már teljes erőből tapogat, simogat, sikongat és magyaráz, így a rózsák, úgy a kacsok, gye. Átérzem, hogy a kisgyerekes apák mennyit mindent megengedhetnek maguknak, ugye. Egy ilyen gyöngycsodát úgy eltapogatni… Mert még én is tapogatok, világos, ki nem hagynám azt a hímzett szoknyát. Nem is tudom, hogy tartja magát benne a nő, jah, asszonysors, ránehezedik a lét gyönyörűvirágos súlya.
Le a Duna-partra. Végigbotorkálunk a karvastagságú gyökerek között, le a vízhez. Ott mindenféle sellők, úgy kábé 3 és 5 év között, pálcával kergetik a szitakötőket. Az egyik palacktutajt bocsát a vízre, és sikongva tapicskol örömében. Máté óvatosan veszi szemügyre, sose lehet tudni ezekkel a dunai sellőkkel. Aztán megsimogatjuk kellő távolságból a pörkölt alatt lobogó lángokat, egy félénk, pár hetes pulit, és újra átadjuk magunkat a zene élvezetének. Egy kis kétéves srác olyan szeretettel fogja meg Máté kezét, hogy azonnal követi ki a színpadhoz, fel a kitámasztott tutajra, és hiába, hogy ferdén áll, hiába, hogy rotyog benne a rohadt víz, ott kell ugrálni, hintázni, tapicskolni, nyögve-szuszogva kapaszkodni a többiek között. Hanem az az ölelés…
Egyszer csak elkapja a nyakát, és szorítja, szorítja, mintha az élete függne tőle, vagy legalábbis a
cumija. Látom a fiamon, hogy ez már azért sok, a fesztiválból is lehet sok. Oké, hogy pörköltillat meg világbéke, de azért ez az ölelés kicsit túl szoros. Máté, a fesztiválgyerek hirtelen megijed a kiáradó szeretet erejétől. Rám néz, te, anya, ez tényleg ennyire szoros kell, hogy legyen? Hát, fiam, van ilyen is, mit csináljunk. Aha, de anya, ez leköt engem, rám nehezednek a karjai. Aha, hát, fiam, rosszat nem akar, ölel. Aha…, és akkor úton hazafelé Máté, a fesztiválgyerek bólogatva, szundizgatva rázza neuronhálójában a világbékét és az ölelés fenomenológiáját.
{jcomments on}
