Archív

Vaddisznósztrádán

disznnyom„Jézusmária, be bírtatok ide jönni?” – csodálkozik Marika, a többiek is fölállnak horgászbotjaik mellől. Apám fehér kutyája ugat, látszik, hogy zavarban van, mert ismer minket, mégis szokatlan, hogy itt találkozunk. Tényleg sűrű a Tisza ártéri erdeje az ányási saroknál. Öreg nyárfák, közöttük kőris, sárgaakác, terjed a vadszőlő. Lent száraz, korhadó faágak és szeder. Éppen virágzik. Fehér pöttyek a félhomályban, nagyon szép, de az inda mindig megtalálja a rést a hosszú nadrág és a zokni között, összekarcolja a lábat. Itt nem lehet gyorsan haladni. Alkalmas helyen összeláncoltuk a bicikliket, előre hajolva néztem körbe.Ígylehet észrevenni,hogy mégis vannak itt utak.

 

Őzek, rókák járnak erre, és állítólag egyre több a vaddisznó; tavaly itt, egy kilométerrel följebb sátoroztunk, és éjjel, amikor a kisfiam és a feleségem már aludt, a közelben nagyot szusszant egy disznó. Beleszagolt a levegőbe, megérezte az embert, visszahúzódott. Később hallottam őket csörtetni az erdőben. Másnap reggel a kisfiammal megkerestük a nyomukat. Ebédre paprikást főztünk, a krumplihéjat odaborítottuk nekik, biztosan szeretik.

Az ő útjaikon mentünk most, meghajolva, néha fölegyenesedve, viszonylag gyorsan, körülbelül ötszáz métert tettünk meg negyedóra alatt.

Marika egyidős apámmal, gyerekkori horgászpajtások. Etelka vagy tíz évvel fiatalabb, Veszter pedig idősebb lehet három-néggyel. Szelíd társaság, örülnek nekünk, előkerül a bor, kisfiam lapátolja befelé az ebédről maradt bográcsos lecsót. Elismerően vizsgálgatnak minket, hogy huszonöt kilométer biciklizés után még volt kedvünk bemászni ide, én pedig azt nézem, milyen ügyesen berendezkedtek. A part homokos, lépcsős, adódott a hely a sátraknak. Az asztal és a tűzhely fölé vékony ponyvát feszítettek, a faoszlopra ráhúztak egy üdítős flakont, hogy a szálkák ne szakítsák ki a szövetet. A szemetet gyűjtik, nem akarnak maguk után hagyni semmit, ami nem illene ide. Csak a sátrak alatt igazították el a homokot simára, de ezeket a négyszögletes placcokat el fogja mosni a Tisza, ha majd árad. Vagy megpakolja. Idén valamiért nagyon sok homokot hozott mindenhova, oda is, ahova máskor nem szokott, igazságosan terítette. Hal is van a langóban, dévér- és karikakeszeg, jász, süllő és balin, ha nem is sok, de elég, jut ebédre, vacsorára, és a hűtőládába. Mind a négyen horgásznak, a ladikok oszlophoz kötve, de nem húzták föl az elejüket a partra. Amikor apámét kijjebb akarom húzni, megmondják, hogy nem véletlenül maradt így. Járkál erre egy kishajó, ami akkora hullámokat vet, hogy ha a csónak orra a parton fekszik, feltámasztva, a farán átcsap a hullám. A hajót egy kopasz, napszemüveges férfi hajtja, ki hitte volna. Etelka az első napon kihúzta orral a csónakját, a farán horgászott, arra se volt ideje, hogy fölugorjon, betakarta a hullám. Még jó, hogy a mobiltelefon a sátorban maradt. A jó kis tőrt viszont, ami már vagy tizenöt éve megvolt, elsodorta a deszkáról a hullám, és persze telecsapta vízzel a csónakot. Apámék csónakjai kicsik, legföljebb négy lóerős motort használnak, ezzel olyan szépen lehet ballagni, mint a négylovas hintóval. A Tiszán most már szinte minden jármű gyorsabb náluk, a kajakokon, kenukon kívül. Járnak olyan motorosok, amelyeket tengeri használatra terveztek, nagyobb hullámot csapnak, mint az uszályvontató hajók. Most, hogy drágult az üzemanyag, ezek a dágványok elmaradoznak, de azért így is van belőlük elég. A homokos part egy-egy ilyen csónak nyomában úgy omlik a hullámoktól, ahogy a kockacukor a kávéban. „Annyi becsület azért volt benne, hogy lassított, és megemelte a kezit, hogy bocsánat”, dünnyögi Veszter.

Valamennyi becsület.

Néhány kilométerrel följebb, a mindszenti strandnál áll egy padlásszobás úszó ház a Tiszán. Van neki tartálya, ahol a szenny gyűlik, zárt garázsa a motorcsónaknak, két terasza, és erkélye, művirágokkal. Ismerem a tulajdonosát, tavaly felajánlotta, nyaraljunk a házában, szívesen odaadja a kulcsot, hiszen az év egy részét úgyis az Adriai-tengernél tölti. Harminc évvel ezelőtt rájött, hogy a lengyel Fiat-üzemben készülő dugattyú passzol a Zsiguli-motorhoz, amibe viszont gyári dugattyút nem lehetett kapni. A fél ország az ő műhelyébe hordta javíttatni a kocsiját, szombat-vasárnap, éjjel-nappal volt munkája, tisztességesen keresett is vele. Később autót árult, utóbb már három szalont is működtetett a megyében, futballcsapatot támogatott. Végül az amerikai autógyár szerződést bontott vele, mert a többi kereskedővel ellentétben nem akart belevágni az előírt beruházásba, amely szerinte nem hozta volna meg a várt hasznot. Perre ment és jogerősen nyert, fizethették neki a kártérítést. Ráadásul igaza is lett, ami a beruházások hasznát illeti. Autóval nem foglalkozott többet, tőzsdézik és szállodát tart fönn Horvátországban. Amikorra lecsendesedtek volna a hullámok körülöttük, megbetegedett a felesége. Az úszó házat azért építtette, mert igazán csak a Tiszán tudja kipihenni magát. Azt mondta, amikor a kártérítési peréről beszélgettünk, hogyha csak teheti, beül a motorcsónakjába, nekiindul, másfél-két órát tölt a vízen, és közben tökéletesen kiszellőzik a feje. Jobbat pihen itt, mint a tengeren, pedig ott is van hajója.

Sokszor kiderül, hogy nem olyan kicsi a világ, mint első pillantásra látszik. Mégse kérdezem tovább apámékat. Nem akarom, hogy kiderüljön, épp ez a vállalkozó száguldozik itt úgy, mintha autópályán lenne.

Nem tudom eldönteni, melyikünknek van erősebb erkölcsi alapja ahhoz, hogy megítélje a másikat. A hajósnak, aki a pihentető természetről beszél, és közben akkora motorral dönget, mint egy helikopter, és lenéz minket, ha csak nem ő maga is horgászik? Vagy nekünk? Szerintünk az egyetlen vállalható magatartás a természetben a kikapcsolódás és a megismerés szándéka, ezzel szerintünk tökéletesen összefér a horgászat. Tudjuk, hogy eperérés idején az eperfák alatt jászokat lehet fogni, hogy ősszel, amikor úsznak át az egerek, a víztetőn eszik a harcsa, hogy a menyhal az egész nyarat átalussza, és fagypont körüli hőmérsékletnél kezd el mozgolódni. Csak azt az embert nem ismerjük, aki ott húz el előttünk. Nem is akarunk róla többet tudni, mint amennyit magából megmutat. Ő is, mi is belakjuk a Tiszát álmainkkal, hiedelmeinkkel, ellenszenveinkkel, és ami a legszebb, állatnak nevezzük egymást. A Tisza pedig elvisel minket, holott egyre többen vagyunk, és nagyon szeretnénk pihenni.

Mostanában ilyen a természet rendje.{jcomments on}

 

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top