A lányt Nórának hívták és igézően szép volt.
Előbbit csak a felolvasóest végén tudta meg Gábor, utóbbit viszont rögtön attól a pillanattól fogva, hogy a nézők tapsa közepette, a kerületi könyvtár vezetőjének udvarias mosolyától kísérve helyet foglalt a divatjamúlt, hajdan elegánsnak gondolt fekete műbőr karosszékben. Föltűrte az inge ujját, közben egyetlen pillantással fölmérte a közönséget. Ehhez valóban elegendő volt egy gyors pillantás: egyrészt az olvasóteremben minden lámpa égett, vagyis most nem egy sötét nézőtér felé kellett reflektorok fényében hunyorognia; másrészt jóval több volt az üres szék, mint a foglalt. Nem baj. Gábor nem volt válogatós: minden meghívást elfogadott, legyen szó akár felolvasóestről egy kamaraszínházban, akár író-olvasó találkozóról egy kerületi könyvtárban. Az se jelentett akadályt, hogy a könyvtár olyan helyen volt, ahová a metróvégállomástól még buszozni kellett. Már akinek, hiszen Gábor autóval érkezett.
Nóra az első sorban ült, és ahogy megpillantotta Gábort, mosolyogni kezdett. Ám ez nem a kékharisnyák hivatásos rajongói és áhítozó mosolya volt a híres író felé. Hanem az őszinte örömé. Nóra később röstelkedve vallotta be Gábornak, hogy addig, amíg nem találkoztak, semmit nem tudott róla, csupán olvasta a könyveit.
– Kell ennél több? – kérdezte Gábor, és csak magában tette hozzá, hogy épp elég olyan lánnyal találkozott, aki igaz, hogy a nevét ismerte (mondjuk azért, mert tanult róla az egyetemen), azonban egyetlen kötetét se vette a kezébe soha.
– Lehet, hogy nem olvastam mindet – Nóra hangjában szégyenkezés csengett. – A legelső műveidet például te mutattad meg.
Ugyanezzel a szégyenkező örömmel állt az író-olvasó találkozó végén Gábor elé. A könyv nyitva volt, és ahogy a férfi elé csúsztatta, Gábor észrevette, hogy remeg a keze. Szó se róla, az övé is megremegett, miközben dedikált. Előbb azonban megkérdezte a lány nevét. Az elejét nem értette, mindössze annyit, hogy Nóra. Egyelőre elég volt ennyi is. Legalább nevesíteni tudta azt, akit a könyvtárvezetővel folytatott meglehetősen szokványos, sőt néha lapos beszélgetés alatt hol lopva, hol leplezetlenül csodált. Nóra az első sorban ült, alig két lépésnyire Gábortól, vékony derekát mindvégig kiegyenesítve – az alatt a szűk egy óra alatt egyszer sem moccant: nagyon koncentrált, nehogy lemaradjon valamiről, közben a férfi megjegyzéseit hallván többször kiült szabályos és szép arcára a tündöklő mosoly. Tágra nyílt, mélybarna szemeit Gáborra szegezte, hosszú, egyenes szálú fekete haján az olvasótermi lámpák fénye csillogott.
Furcsa módon egyikőjük sem emlékezett pontosan, hogy miként és mikor is kezdődött. Gábor viszont éppen ebből volt biztos abban, hogy ez más, mint a kékharisnyákkal és a bölcsészlányokkal folytatott számtalan kaland. Itt és most nem vágyakról és rajongásról szól a dolog, hanem érzelmekről. Nóra azt mondta, hogy annyira elgondolkodott valamin, amit ezen az estén Gábortól hallott, hogy rosszfelé indult, ezért megfordult, és a férfi erről azt hihette, hogy eltévedt. Gáborban ellenben az maradt meg, hogy a lány reá várt – még akkor is, ha ezt önmagának se vallotta be; igaz (jelentette ki nevetve Nóra) ebben a feltételezésben az ő úgymond férfisovinizmusa is vaskosan benne volt. Akárhogy is, Gábor fölajánlotta Nórának, hogy hazaviszi, amit a lány szabadkozva elfogadott. Pedig nem lakott messzire, a távolság nem is volt elég arra, hogy kibeszélgessék magukat: másfél órát ültek Gábor autójában Nóra szüleinek háza előtt.
Három héttel később Nóra fölment Gábor lakására. Más esetekben ez hosszú, túlontúl is hosszú időnek számított volna, ám a férfi éppen azért, mert ez nem „más eset” volt, nem sietette a dolgot. Kávézókban, éttermekben találkozgattak, és mivel kellemesen meleg volt a tavasz, időnként nagyokat sétáltak. Főként arrafelé, amerre a lány lakott, s dolgozott – a kerületi önkormányzatnál, amit megint csak jelnek vélt Gábor, hiszen a lányok, akikkel dolga szokott lenni, vagy egyetemisták voltak, vagy ifjú színésznők, újságírók, riporterek. (Időnként egy-egy pályakezdő kritikus is fölkínálkozott, miután megdicsérte Gábor legutóbbi kötetét, de ezekbe a férfi nem szívesen bonyolódott bele, nem akarta a szakmát a privát szférával keverni.) Nórának ellenben pénzügyi végzettsége volt, hivatalnokként dolgozott, és mindezeken önzetlenül túl rajongott az irodalomért – konkrétabban Gábor műveiért. Mindez így, együtt valószerűtlenül gyönyörűnek tűnt.
Miután elváltak, Gábornak jutott a szép, tágas belvárosi lakás: az asszony mindent teljesen elölről akart kezdeni, úgyhogy a gyerekkel vidékre költözött. Nóra az első percekben feszélyezve érezte magát; hogy pontosan miért, azt a férfi nem firtatta, de sejtette az okát. Részben azért, mert a bútorok és a tárgyak elhelyezésében még ennyi idő után is érezni, látni lehetett a feleség ízlését és keze nyomát. Részben pedig azért, mert ez volt az a lakás – vallotta be magának is pironkodva Gábor –, ahol azok a művek megszülettek, amelyek annyira megérintették Nóra lelkét. Gábor nem is tudta hová tenni ezt a rajongást. A többi lány elsősorban a nevéért, a híres íróért volt oda. Nóránál viszont a könyvek voltak előbb, szerzőjük csak ezután következett. Időben legalábbis. Azután persze fordult a dolog.
Az első ölelkezés után sokáig feküdtek némán, szinte mozdulatlanul. Gábor boldognak tudta magát, és azon gondolkodott, mikor érzett utoljára effélét. Meglepődve vette észre, hogy Nóra sír. Ahogy az arcához ért, könnycsíkokra tapintottak az ujjai. Fölkönyökölt és döbbent csodálkozással kérdezte Nórát:
– Mi a baj? – közben titokban azt remélte, hogy a boldogság és a gyönyör váltotta ki a lányból ezt a reakciót.
Nóra csak későn válaszolt:
– Egyszer elveszítelek…
– Ugyan! – Gábor nevetve megcsóválta a fejét. – Ne mondj ilyeneket! Miért veszítenél el? Hiszen minden olyan csodaszép. Semmi nem indokolja, hogy vége legyen.
Miközben kimondta, teljesen komolyan gondolta ezt.
– De. Elveszítelek. Sokkal idősebb vagy nálam. Az apám lehetnél. Előbb-utóbb el foglak veszíteni.
Nórából kitört a zokogás. Már nem csordogáltak: záporoztak a könnyei.
Gábor abbahagyta a simogatást. Visszahanyatlott a párnára. A plafont bámulta, és hallgatta az éjjeliszekrényen lévő órát, amelyben kíméletlenül kattogott az idő.{jcomments on}
