Mai magára maradt.
Otthonában, a régi nagycsalád otthonában már a fia lakott.
Ő pedig egy kis dohszagú lakásban élt, fia szomszédságában, saját múltjának, emlékeinek a szomszédságában.
Egyedül a kutyájával, Pamaccsal.
Ritka látogatójába, akit csak a saját érdek küldött, pletykálkodással, panaszkodással vagy bonbonokkal kapaszkodott.
Csak Borcsa ment át hozzá mindennap. Rendbe tette Mait, Mai lelkét, otthonát, kutyáját. Megmosdatta, megfésülte, felöltöztette.
Kitakarította a lakását, bevetette az ágyát, friss virágot, gyümölcsöt vitt neki.
Minden nap.
Borcsa munkájának eredményét Mai másnapra persze eltüntette.
Nem is figyelt arra, hogy megőrizze maga körül a rendet, tudta, hogy Borcsa majd úgyis jön, és úgyis rendet tesz.
Tudta, hogy neki nem kell a fésülködéssel bajlódnia, mert majd Borcsa jön és megfésüli.
És Borcsa jött és rendet tett, és jött, és megfésülte.
Mai mindig Borcsáéknál ebédelt.
Egész délelőtt ült a zöldszőrmével beborított fotelben. Hálóingben, fésületlenül. Egyik cigit szívta a másik után, és Pamacs fejére hamuzott. Várta Borcsát.
Borcsa aztán rendbe tette, karon fogta, és átvezette hozzájuk.
Mai illatosan, tisztán ült le az asztalhoz, és várta az ebédjét.
Ezekkel az együtt ebédelésekkel mutatott fityiszt az őt kerülgető magánynak.
Nem nyughatott ilyenkor. Ebédjét vagy sósnak, vagy sótlannak találta. Észrevételét úgy tízszer – tizenötször hangosan meg is jegyezte, miközben jól belakott.
Borcsa már rég nem ugrott az efféle provokációkra.
Mai más célpontot keresett. És meg is találta. Pontosan ismerte Janó gyenge pontjait. Ezekbe aztán minden alkalommal belefúrta hegyes kis ujjait. Janó nem húzta be fülét, farkát, csakhogy megőrizze a családi békét.
Igazi kiabálós ebédek voltak ezek.
Mai pedig nagyon élvezte, hogy forr körülötte a levegő. Élvezte a hirtelen kirobbanó családi zsivajt. Mert a zsivaj mindenhol ugyanolyan. Tudatja az emberrel, hogy nincs egyedül, hogy sokan veszik körül. És Mait csak ilyenkor, ebédkor vették sokan körül.
Borcsát lassan felemésztették ezek a háborúk. És mi tagadás, Janó is gyakran éhkoppon maradt, mert a düh összerántotta a gyomorszáját.
De mindketten tudták, hogy Mainak erre szüksége van. Hát évekig veszekedve ebédeltek.
Mai egyre jobban elhagyta magát. Borcsa már nem tudott elég korán átmenni hozzá, hogy délre felöltöztesse.
Hát átvitte neki az ebédet, amit Mai a zöldszőrös fotelban evett meg. Borcsa közben rendbe tette az ágyát. Majd leült vele szemben, és együtt rágyújtottak. Persze Mai néha azért, mert füle még kérte a lármát, egy-egy mondatával becsalta Borcsát a veszekedés zsákutcájába.
Mai nyolcvanöt éves volt, amikor a méhében daganatot találtak.
Borcsa már évek óta Maihoz igazította a napirendjét. Reggelit vitt neki, délelőtt kávézott vele, aztán megebédeltette, vacsora után pedig meleg tejet tett az asztalára. Mosdatta, puha krémmel kenegette, öltöztette, fésülte. Pelenkázta.
És most itt volt ez a daganat.
A műtét egy ilyen idős asszonynál nagyon kockázatos volt. Viszont a daganat kínokat okozott Mainak, és előbb-utóbb halálba taszította volna. Borcsa meg akarta menteni, meg akarta szabadítani a fájdalomtól. És azt akarta, hogy ne csak egy-két évig éljen, hanem sokáig. Vívódott, sok orvost megkérdezett. De a döntés rá maradt. Mait megműtötték. Legyengült a szervezete és néhány hét múlva meghalt.
Borcsát nagyobb fájdalom sosem érte.
A testvére a temetésen csendben, hogy meg ne zavarja a rendet, odasúgta neki: te ölted meg anyánkat.
És Borcsa az eszével tudta, hogy testvérének nincs igaza, mégis igazságot érzett annak gyűlölő szavai mögött.
És azt érez ma is.{jcomments on}
