Archív

A narancsszezon vége

Nehezedik a levegő, megjöttek a turisták, a piacról szép lassan eltűnik a narancs, most már csak pár helyen lehet kapni, de az is száraz húsú, ízetlen, utószezoni maradék. Lehet, hogy már nyár van.

 

 

Egyre jobban érzem a szívem, az agyam, mintha egyszerre dobogna mindegyik, ahogy a piacról megpakolva jövök föl a lépcsőn. Cataniában két piac is van. A kisebbik a Piazza Duomo mögött található, amely egyben Szicília legnagyobb halpiaca is. Itt jóval több a turista, az árak is magasabbak. Jobb szeretem a másik piacot, amely a Via Paciniból nyílik. Egyszerre varázslatos és nyomorúságos. Minden van: titokzokni, Ray Ban napszemüveg, teknősbékás övcsat, másolt DVD, kamionról leesett illatszerek, mobilok, kalickában pintyek, 1 eurós bizsuk, fél disznók, nyulak, kagylók, csigák, robosztus mortadellák (hasonló a párizsihoz, csak sokkal finomabb), árvák könnye, tényleg minden. Az árusok meg ordítanak, ha kell, ha nem. A cetlim otthon hagytam, de fejből tudom már, mi kell a pasta alla normához, Catania tradicionális tésztaételéhez. Neve egyesek szerint Nino Martogliótól származik, egy cataniai drámaírótól, aki egy tál, akkoriban gondolom még névtelen, tészta evése közben így csattant fel: „È una Norma!” – utalva ezzel az ugyancsak cataniai születésű Bellini főművének kiválóságára, a Norma című operára. Bellini személye kapcsán jó pár legenda kering. Állítólag születésekor például a város összes harangja egyszerre szólalt meg. Ez könnyen meglehet, mivel itt egyfolytában jön valahonnét harangszó. Hogy milyen logika szerint ver mondjuk huszonhetet, majd két perc múlva még egyet, már rég nem próbálom megérteni.

 

Egy kevésbé ordibálós bácsitól veszek padlizsánt, paradicsomot és calabriai lilahagymát, ami hatalmas mérte és mélylila színe ellenére édes és visszafogott ízű. Kosárkánként 1 euró minden. A segédje a kezembe nyom még egy csokor bazsalikomot: „Perché tu sei bella.” Ciao. Hagyma egyébként eredetileg nincs a normába, de ennyire azért vagyok magyar, hogy ezzel ágyazzak meg az itteni ízeknek is. Veszek még ricotta salatát (sózott, érlelt túrót) és epret. Természetesen eper nem kell a tésztába.

A hagymát megfuttatom olajon, olíván, a napraforgó drágább, beleöntöm a közel fél kiló, apró kockákra vágott paradicsomot. A rövid csíkokra vágott padlizsánt külön sütöm, hogy amennyire lehet, ropogós legyen. Amíg rotyognak, lereszelek három gerezd fokhagymát, azon prózai okoknál fogva, miszerint nincs fokhagymanyomóm, és aztán a reszelő ugyanezen oldalán a ricottát. A fokhagymát, bazsalikomot hozzáadom a szószhoz, só nagyon nem kell bele, mert a túró önmagában is iszonyú sós. A megfőtt tollhegytésztához hozzákeverem a szószt, a padlizsánnal együtt a reszelt túrót, a tetejére pedig, biztos ami biztos, szórok egy kis parmezánt. Aztán jön a telefon, kitört az Etna, vendégem gépe Catania helyett Palermóban szállt le. Pár óra múlva lemegyek a Piazza Duomora, ott várok rá, mintha ettől hamarabb ide érne. Lassan most már arcról ismerem a bevándorlókat itt a téren. A tisztes családapa kinézetű például zenélő, ugráló plüsskutyákat, repülőt, távirányítós autót árul. Megérkezik, kicsomagolja őket a dobozból, elemet cserél, értő figyelemmel egymás mellé teszi őket, majd az egyik távirányítós autóval elszlalomozgat a szökőkút körül. Közben egy szétvetett lábakkal rohanó olasz fölrúgja az egyik robotot, a bevándorló csöndben méltatlankodik, felállítja a fejtetőn ugató valamit, és minden megy tovább a régiben. Lassan negyvenöt perce ülök már az elefánt lábánál, de semmit nem adott el. A betűkből fűzött karkötők jobban mennek. Fogalmam sincs mi abban a jó, ha ott van a neved a csuklódon, de itt valamiért nagyon menő. Meg a pirosnál szélvédőt mosók is viszonylag tisztességesen kaszálnak. Legnagyobbat a papír zsebkendőt árulók szívnak. Mert ha véletlen valaki vesz is egy kartonnal, vajon mennyi rajta a haszon? Talán itt is van egy rangsor. Zsebkendővel kezdik az újonnan érkezők, aztán idővel már takonylabdát vagy rózsát is árulhatnak. Milyen jövőképe lehet egy ilyen embernek? És milyen lehet, amit otthon hagyott mindezért?

Megérkezik a vendégem. Talán a meleg és a délutáni fáradtság miatt nem vagyunk éhesek, eszünk azért egy fagyit, megyünk egy kört a városban, majd olasz vacsoraidőhöz képest szentségtörően korán, már nyolc órakor megvacsorázunk. Mivel este színházba megyünk, sietni kell. Van ugyanis Cataniában egy kortárs rendező, Roberto Zappalànak hívják. Állítólag egy isten, azokat meg jó megnézni magunknak. Az előadások az utolsó kivételével inkább érdekesek, mint jók. Az utolsó darabbal viszont minden rendben van. A mozdulatoknak van vége, éle, iránya, ereje. Jól láthatóan nagy hangsúlyt fektetnek a ritmusra, és a zenére. Kiderül ők a végzős osztály. Roberto egyébként válogatást tart Európa több nagyvárosában. Közel ezer jelentkező közül választanak ki négyet a társulatba.

Este sokáig nem bírok elaludni. A külföldiekkel együtt úgy tűnik, május végén megjöttek a szúnyogok is, és a magyar szúnyogokhoz képest pofátlanul gyorsak, nincs az a karatekölyök, aki megfogná őket.

Másnap motort bérlünk, a B kategóriás jogosítvánnyal 150 köbcentis Hondát kapunk; Cataniában a tizenhét éves gimis lányok is ilyennel járnak. Alkalmi útitársam hirtelen Gregory Peck lesz, én Audrey Hepburnek képzelem magam, Róma helyett Acicastello, Acireale utcáit rójuk. Egyetlen célunk van, hogy nincs konkrét úti célunk. Közben kezdem megérteni, hogy valóban lehet valami pazar érzés abban, ha lehajtott tetejű kocsival húzol végig a tenger mellett, természetesen naplementében. A „born to bee wild” szellemében Gregory Peck meg én másnap is motort bérlünk, és úgy döntünk, tenger helyett aznap a hegyeket hódítjuk meg. Mondjuk az Etnát, Nicolosi felől. Rifugio Sapienzáig jutunk. 1910 méteren szemerkélő esőben azért annyira nem hat meg a dolog. Túrabakancsos turisták, szemvonalban felhők és fekete, fekete, fekete mindenség. Nem is értem, miért nem itt forgatták a Gyűrűk urát. Innen kötélpályán lehet feljutni a Montagnola kúp tetejére (2507 m), ahonnan tizenöt percnyi gyaloglásra található a Piccolo Rifugio nevű turistaház. Megfelelő időjárási viszonyok között terepjárókkal 2800 méteres magasságig is megközelíthető a vulkán, de a csúcskráterek látogatása minden esetben szigorúan tilos. De ide mi már nem jutunk el, visszavisszük a motort, Gregory Peck és Audry visszavátozik egyszerű idegenné, bárhogy ellenkeznénk, azok maradunk itt örökké.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top