Ahogy elsuhan arra,
már negyedszer,
a bordó biciklin, látja: minden arc
elkomolyodik a kerthelyiségben;
mintha egyszerre lenne rossz előérzetük.
A következő körnél meg már egymás
hátát lapogatják. Örülnek, hogy élnek.
Egyszer a Szúnyog nevű fölkel,
kiballag a sötét borostyánlevelek
alól őelé, az útra. Mondani akar
valamit, talán a többiek nevében is.
Ő nézi közeledve azt a hosszan kitartott,
gyereknek szánt mosolyt, hátra is fordul
ezért a nyeregben, ahogy távolodik.
Elhatározza, egyszer bizonyisten
megáll mellettük. De most még olyan
friss ez az élmény: a lassú, folyamatos
tekerés fölött érzett öröm, és hogy
szinte fáradhatatlan a lába.
