Miért nem megy be egy magyartanár egy reggel az iskolába? Miért kezd el helyette írni? Hogy kerül Babits Mihály a függőágyba? Mi újat tudnak a fiatal írók mondani? Hogyan deheroizálja Spiró a Kádár kort? Az Új Forrás májusi száma ezekre a kérdésekre is válaszokat kínál A-tól, Paul Austertől W-ig, Tom Waitsig. Az ő dalszövegeit ajánljuk olvasóinknak.
Tom Waits
Alice
Álomba szenderül most az idő,
görbe pálcáddal intettél
a megfagyott holdra a tó tükrén
sziluettek gyilkosa jő.
És a könnyek az arcomon,
és a szánkók a kis tavon…
Elbűvölnek Alice.
Én eltűnök csendben, a nevedben,
de neked még várnod kell rám
túl az óceánon… A mélyén lenn
egy öreg hajó roncsa, lám
fűhajad mossa a dagály!
Az eső ablakomra száll,
és a jéggel teli pohár…
Nem feledlek Alice.
Szíven üt minden egyes ketyegés,
órám karjaidban pihen.
Csónakot ringat a hullámverés,
kezed torkomra pengét fen.
Köteled, amely rég ide kötött
elszakadt, s a móló ellökött…
A csókod és a tébolyom között,
gyönyörűen a sírtenger fölött
lebegsz. Beléd temet kezem
minden titkot. Ha elveszem
majd végleg az őrületben,
korcsolyázok a neveden
és elcsúszok a jegeden
újra meg újra…
Hisz ha
beszakadok, te
vársz engem
ott lenn,
Alice.
Eltűn(őd)ve
előző este azt álmodtam hogy álmodom rólad
az ablakból bámultam ahogy a mezőn vetkőzöl
ledobva a lila alkonyatot kibontva hajad
rózsakoszorús ében fürtjeit ahogyan fürdöl
a hálószoba kiszűrődő arany fényeiben
s megtörülközöl a hangoktól nedves levegőben
a távolban egy kivert sebzett kutya csaholása
a száraz talaj egy lassan szivárgó csapból iszik
a házad alig látszik elvész a sűrű homályba
ahogy magába szívja a párát kormosra izzik
a nyári esten fény szüremlik át és ajtó nyílik
egy sárga macska oson ki a hallból végigsiklik
az éjjel csillagszőnyegén a sötét műhely felé
a cseresznyefa bágyadtan sóhajtozza illatát
hallom pezsgőd halkan kitörő habzó nevetését
látom rajtad a finom levendula orchideát
érzem hajadba bújását csípődre feszülését
a karnevál rézszín húrjait lassan por lepi el
köhögve zengnek a folyónál göthös dicsfénnyel
és borbús bendzsó tangó táncol a tornácom elé
és te is járod egy fekete nyárfa árnyékában
és én csak nézlek ahogyan eltűnsz az éjszakában
nézlek ahogyan eltűnsz
nézlek ahogyan eltűnsz
nézlek ahogyan eltűnsz
…
Senki sem tudja, hogy elmentem
A Pokol a magasban és a Menny alatta,
odaveszett az összes fa.
A halk eső suttog, lágy hangja elringatja
a hat láb mélyen szunnyadókat.
A levelek rám hullanak minden évben
és senki sem tudja, hogy elmentem…
Vonj be arannyal és öltöztess fel sötétbe,
majd rejts el a temetőbe!
Sír a nyugalom, teli Hold vár minden este,
és a fényében fürödhetek.
A levelek eltemetnek minden évben
és senki sem tudja, hogy elmentem…
(A dalszövegeket fordította: Papp Dávid, lírizálta: Papp Máté){jcomments on}
