1993 májusa. Shadóék autóbalesetet szenvednek. Öten ülnek a Trabantban, ami pár perc után felborul velük. Agyrázkódás, zúzódások és varrott sebek.S végüla fellélegzés, hogy nem történt komoly tragédia.
– Janika, most őszintén, mi történt, hogy volt ez az egész? – Shado faterja mélyet slukkol a cigijéből, majd kérdőn tekint a megszeppent fiúra.
– Hát az, az történt, amit mondtam a rendőröknek is. Jött szembe a fekete autó, én meg elrántottam a kormányt.
– Hogy lehettem ilyen felelőtlen, friss jogsival beültettelek. Gondoltam is rá, hogy először kerülünk itt egyet a parkolóban, de lebeszéltél, hogy vezettél te már Trabantot. Hittem neked. Hittem a fiamnak, hanyadjára már? Képesek voltatok öten bepréselődni. Mit csináltatok a kocsimmal? Mit? Tudod, mit össze gürcöltem, hogy megvehessük? Tudom, hogy egy papundekli, egy ócska, szar Trabant, de akkor is. Láttad, mi lett belőle? Mintha összegyűrték volna. Ott van kint, a szerviz udvarán. Ijesztő. Döbbenet. Háromszor fordult át, háromszor! És járt a motor, miközben fejre állt. Még jó, hogy nem gyulladt rátok. De tudod, mit mondok? Nem érdekes az autó. Annak van gyára, de titeket nem lehet visszakapni, és itt vagytok. Le van szarva a kocsi. Fel nem fogom, hogy a francba tudtatok kimászni a roncs alól.
– Attila ott, akkor vághatta össze ilyen csúnyán az arcát, ahogy a törött ablakon keresztül menekült kifelé. Hatalmas pánik lett úrrá mindenkin. Bár én sem emlékszem mindenre. Olyan rohadt gyorsan történt.
Shado közben felébred, kezd magához térni. Arcában varratok. A balesetben átszakadt a szája az alsó ajka alatt, öt öltéssel varrták össze. Fogai törtek le, tele vágásokkal, horzsolásokkal a teste. Agyrázkódás, két napig eszméletlen állapot. S most itthon fekszik, a saját ágyában, és arra eszmél, hogy mellette az apja Janival beszéli a baleset részleteit.
– Milyen nap van? Mi van ma? – kérdi tőlük Shado, majd felszisszen a fájdalomtól.
– Ne dumálj, ha nem muszáj, mert sohasem gyógyul be a pofád. Hogy fogok röhögni, ha ott lesz a heg, és idősebb korodban megvágod majd magad borotválkozás közben, hülyegyerek – cukkolja az öreg Salamon a meglepetten fekvő fiát.
A fiúk valahogy nem veszik a lapot, egyikük sem tud nevetni, Shado a varratoktól főleg nem. Túl éles nekik a poén, de nem haragszanak, tudják, hogy Shado apja csak oldani akarja a feszültséget.
– Jól van, nem hülyülök tovább veletek, beszélgessetek csak, nekem mennem kell, ki a telepre.
– Nem emlékszem, mi volt. Bazmeg. De élünk. Neked meg semmi bajod? – kérdi csodálkozva Shado Janit.
– Azért az túlzás, de én úsztam meg a legjobban. Képzeld, valami gyámot akarnak rám sózni, ilyen felügyelet, vagy mi a picsa. Be kell számolnom, hogy mit csinálok, hova mászkálok, meg ilyesmi, amíg tizennyolc nem leszek. Mondjuk az én bajom a legkevesebb. Szilvi a fején sérült meg, üvegszilánkokat szedegetnek a bőre alól. A fiúk is hasonlóan, mint te, de talán te vagy a legdurvább. Azt hittünk, kitörtek a fogaid. Annyi vért vesztettél, hogy a mentősök is megijedtek. A világos farmered a kabáttal együtt csurom vér volt. És támolyogva elindultál hazafelé. Azt hihették, hogy tök részeg vagy. Úgy mentem utánad, hogy besegítselek a mentőbe. Szilvi sem volt magánál, az utcára özönlött emberekhez beszélt, de összefüggéstelenül. Egy rémálom volt.
– Az, nekem most is álomnak tűnik. Ja, biztos pletykálnak majd, hogy a Salamon gyerek hulla részegen mászott elő a roncsból. Tehetnek egy szívességet. De mi van a számmal, hogyhogy be van varrva? Minek?
– Minek? Azért, mert majdnem leszakadt az alsó ajkad. Átlyukadt, érted? De ne dumálj, mert nem gyógyul, nem szabad beszélned.
– Nem a fenét nem. Bazmeg, érzem a nyelvemmel, tényleg átlyukadt, még jó, hogy le nem szakadt, most én lennék a szarvasi rém. Hány napig aludtam? – Shado próbál úgy artikulálni, hogy ne mozgassa az alsó ajkát.
– Szerintem írd le, amit tudni akarsz. – oltja röhögve Jani.
– Na, de tényleg, mi van ma?
– Kedd délután van. Tegnap jöttél haza a kórházból, azóta alszol.
– Kedd van. Hihetetlen. Szombaton borultunk. Annyira emlékszem, hogy elindultunk virágot gyűjteni anyák napjára, valahová. Utána meg le akartunk menni a ligetbe. Erre ez lett a május elsejéből. Eszméletlen fekvés a kórházban. Rohadt életbe, nem hiszem el. Így végleg nincs esélyem arra, hogy javítsak. Mondjuk, eddig se volt, de így legalább van alibim. Sajog mindenem, megmozdulni nem tudok, nemhogy suliba járni. De nem pofázom, mert iszonyúan fáj a szám.
– Szerintem te most hetekre előre kipipáltad a pihenődet. Egyébként Gyuri még poénkodott is, hogy szolidaritásból ő is megvágja az arcát, vagy beveri a fejét. Ha befért volna a kocsiba, ő is jön. Emlékszel, úgy volt, hogy bekucorodik a csomagtartóba? Még jó, hogy azt kapásból lefújtuk. De hidd el, hogy jött szembe velünk egy fekete autó, bazmeg, megijedtem, elrántottam a kormányt, és nem tudtam egyenesbe hozni a kocsit. Érted? Megijedtem. Ott volt, én láttam. Próbálj meg visszaemlékezni.
– Milyen fekete autó? A Knight Rider, vagy mi? Ez nekem kiesett, nincs meg az autó, se semmi más, azt hittem, hülyülsz a kocsival az úton, ez ugrik be. De ha te mondod, biztos így volt.
– Így volt, áttért a mi sávunkba. Tisztán láttam, mindenre emlékszem. Kár, hogy a rendszám nincs meg, mert az tőletek sem tudjuk már meg. Úgyhogy sajnos ez most ennyi. Na, én léptem, nem akarlak zavarni, aludjál, majd jelzel, ha jobban leszel. – Jani elbúcsúzik, óvatosan becsukja a szobaajtót.
Shadóból előtörnek az emlékfoszlányok. Fater milyen nagyvonalúan odaadta, slusszkulcs, forgalmi, minden. Megbízott Janiban. Megbízott bennünk. Öten ülünk a Trabant kombiban. Szilvi elöl, én hátul, középen. Szilvi, aki a szajoli vonaton is ott volt. Paliék biztos haragszanak rám, hogy megint mi lett a lányukkal. És mellettem Szabi meg Tibi. Érdekes, hogy pont ők, totális véletlen az egész, hogy éppen velük indultunk el. Se előtte nem ültünk így, egy autóban, és most már biztos, hogy még egyszer nem is fogunk, rossz ómen lenne. És emlékszem, a főutcán még előzünk is. Utána le a szentesi útra. Majd onnantól csak az ordítozás, a halálfélelem hangjai. A kacsázó, ringó Trabant. Beleng, felborul, talpra áll, felborul, s ismét. Bevillant, így volt. Az nincs meg, ahogyan kimászunk. Akkor szabdalhatott össze az üvegszilánk. Megyek az utcán, arcomról törlöm a vért, nézem a roncsot. Forog a kereke. A motorja jár. Utána a műtőasztal. Az erős fény. Alvás, szájszárazság, szomjúság. És most itthon. Zsíros a hajam. Mintha bekenték volna kacsazsírral, olyan. De mitől? Mi ez a hajamon? A sebeimet kezelték valami zsíros izével a kórházban? Beletúrok a hajamba, de a fejbőrömön is sebek. Aludni, aludni, legalább ezer évig, a tengermély nyugalma kell.
– Attila! Attila! Kisfiam, szedd össze magad, nem jó ennyit feküdni, gyere, nemsokára elmentek megnézni apáddal a roncsot, meg fogsz lepődni, honnan másztatok ki. Norbiék is mennek veletek, vegyél magadra valami ruhát! – Shado anyukája ébresztgeti a fiát csütörtök délután.
– Hol egy tükör? Hogy nézek ki? Uramisten. Mint valami horrorfilm szereplője. Nagyon durva. Már megyeget a beszéd, nem fáj annyira, mint két napja, de azért még óvatosan kell nyitnom a számat, csak húzzák, feszítik a varratok.
– Kisfiam, nem sérült le teljesen a híresen nagy szád, ne aggódj. Tényleg, te mit tudsz a fekete autóról, amit Jani mondott? Igaz?
– Nekem kiesett, nem tudom, mi volt pontosan. Annyi ugrik be, hogy lemegyünk az útról, rázkódik a Trabi, majd vissza, megint le, beleng a kocsi és bucskázunk, bent meg megy az ordítozás. De ez is csak halványan.
– Mert az a hivatalos verzió, hogy áttért a sávotokba egy fekete autó, Jani azért rántotta el kormányt.
– Akkor úgy volt, ha Jani mondja. Gondolom, a rendőröknek fontos ez. Biztos őt okolják, csak ő vezetett. Íjj, némelyik szónál azért még nyilall – teszi hozzá Shado, kezével a szájához kapva.
– Eleve már az gond, hogy öten ültetek benne. Lesz bírósági tárgyalás is. Állítólag Szabi haverotok csuklója egy életre károsodott. Van róla papírja is. Azt pletykálják, hogy perre készülnek. De te meggyógyulsz. Illetve sosem leszel tökéletes. Hát, mit ne mondjak, elég ijesztő vagy most, de pár hét, és rendbe jössz. A varratokat jövő héten veszik ki. Tényleg, nem vagy éhes? Egyél már valamit, mielőtt elindultok, napok óta nem ettél rendesen. Eddig se voltál kövér, de most úgy nézel ki, mint egy csontváz, fiam, alig ismerek rád. Apáddal nagyon aggódtunk.
– Nem tudok enni, annyira fáj a szám, amikor rágok, de éhes vagyok, valamit azért leerőltetek a torkomon. Annyi még beugrik, hogy amikor hazahoztak, fater magába roskadva megkérdezte, hogy fiam, mit csináltatok az autómmal? Nem tudtam beszélni, erre meg főleg nem adtam választ. Anyu, tényleg, és mi lesz a sulival?
– Semmi, felhívtuk az osztályfőnöködet, mindent tudnak. Május elsején a balesetetekről beszélt az egész város. Ne aggódj, majd átnézünk Szeghalomra, már ledumáltam az igazgatóval, vár bennünket. Meg akar nézni. Gondolom, azt hiszi, valami értelmi fogyatékos vagy, hogy innen így kicsaptak. Elmondtam neki a sok bukást is, nincs értelme szépíteni, úgyis megtudja, ha akarja, elég áttelefonálnia Szarvasra a gimibe. Viszont nem most megyünk, mert megijednek tőled. Majd pár hét múlva. Látod, ha betartod, amire kértünk, hogy semmi haver, meg csavargás, akkor most nincs ez a tragédia. Ami végül is nem tragédia, csak annak látszott. Isteni szerencse, hogy így megúsztátok. De beszélhet neked az ember. Mindig csak a csavargás, „megyek le, megyek le”, mást se hallani tőled. Maradtatok volna a seggeteken. Jó kis anyák napi ajándék volt, ahogy Jani szülei odatelefonáltak Julikáékhoz, hogy mi történt veletek. Épp náluk voltunk vendégségben. Azt hittem, szívrohamot kapok, amikor megtudtam, hogy elvitt a mentő. Na, nem dumálok, nyeld le a falatot, apád már lent vár a fiúkkal a parkolóban. Szerencse, hogy nem a Daciát vittétek, még csak az kellett volna. Tudsz menni? Fáj a lábad? Ne segítsek?
– Maradj, anyu, csak a fejem lett oda egy kicsit. Le tudok araszolni a lépcsőn. Meg tudod, ahogy apu mondja, mindenkinek az fáj, ami a leggyengébb.
{jcomments on}
