Archív

Nyúlárnyék, Labdarigó és Cérnakolbász 1

rabbitElső rész, melyben megismerkedünk hőseinkkel, s ők is egymással.

 

 

Hárman voltak ők, s mindhárman oly rettentően, könnyfacsargatóan és brühühü-mód szomorúak, hogy szinte még az aszfaltból – amin lehajtott fővel poroszkáltak – is alig látszottak ki. Úgy esett azonban, hogy egy langymeleg délutánon e három fura alak a Liszt Ferenc téren találkozott.

Nyúlárnyék az Oktogon felől suhant csendesen, szinte észrevétlenül, ahogy az egy rendes árnyékhoz illik. Az épületek faltövén, kapubejárók szegletén, lépcsők bukkanóin simult tova, míg csak meg nem érkezett a térre. Labdarigó viszont a Jókai teret átszelve közeledett, no, nem a levegőben, ahogy azt egy átlagos rigó tenné, hanem csak két lábon ugrálva, mivel a repüléshez túl dagadtnak érezte magát. Mit mondhatnánk: szegény az is volt! Cérnakolbász eközben a Király utca irányából andalogta végig a távot, kissé aggodalmasan pillantgatva körbe, nehogy egy sétálni lehozott eb szimatsugarába keveredjék.

Végül mindhárman elérték a teret, s az ott álló szobor három sarkára ültek. Egyikük sem vette észre, hogy a negyedik sarkon már gubbaszt valaki. Apró alak, afféle manó, vagy kisfiúféle, aki oly bánatosan támasztotta két tenyerébe az állát, mintha attól félne, hogy mindjárt elgurul a feje.

Így komorkodott a négy vándor, egymásról sokáig tudomást sem véve. Nyúlárnyék a fehér járólapokra vetült, s mivel szépen sütött a nap, két konya füle, szép ívű háta, sőt, még a pamacsfarka is csodásan kirajzolódott. Tőle balra Labdarigó pufók tollgolyóként pöffeszkedett, melyből elöl aprócska, sárga csőr bukkant elő. Megint balrább Cérnakolbász hanyagul a szobornak dőlt, s próbált rettentő romlottnak látszani, bár szegény feje jól tudta: a belőle áradó friss kolbászillat előbb-utóbb úgyis az árulója lesz. S végül – naná, hogy még balrább! – a szőkésbarna üstökű legényke búsongott, hirtelen sóhajjal sűrítve a város álmatag moraját.

– Mi lesz most, haaaajjjaj, mi is?!

– Ha én aftat tudnám… – pöszített erre önkéntelenül Nyúlárnyék, ki magában pont eme kérdésen morcogott.

– …akkor tán nem borzolódna ennyire a tollam… – csatlakozott Labdarigó is a bánatkórushoz.

– …és én se izzadnék piros zsírcseppeket a félelemtől – zárta a körkörös gondolatot Cérnakolbász.

Ekkor aztán a négy idegen, akik eddig észre sem vették egymást, hirtelen szembefordultak a többiekkel.

– Én attól még nyúl vagyok, ha csak af árnyéka if! – makkantotta harcias-sértetten Nyúlárnyék.

– Én pedig valójában éles csőrű, halálos karmú sas volnék, csak most épp nincs kedvem kihúzni magamat! – fenyegetőzött Labdarigó.

– Ha van köztetek kutya, hát figyelmeztetem, hogy belőlem a legkisebb falat is hasogató gyomorgörcsöket okoz, mivel annyira romlott vagyok, amennyire csak egy hűtőn kívül felejtett, belvárosi hústermék romlott lehet! – acsarogta Cérnakolbász.

A manó, avagy gyerekféle (tán sose tudjuk meg, melyik?) legényke elgondolkodva hordozta végig tekintetét a három idegenen, majd halkan így szólt:

– Szerintem köztünk egy se akad, aki a másikat bántani akarná.

Ettől valahogy mind megkönnyebbültek.

– Nyúlárnyék – mutatkozott be árnyfüleit billegtetve Nyúlárnyék. – A hoffám tartofó nyúl… Vagyif a nyúl, akihef én tartofnék, valahogy elvefett, így afóta egyedül van ferencsém… Vagy inkább ferencsétlenfégem nyúlárnyékot vetni.

– Jómagam Labdarigó volnék – próbált udvariasan meghajolni Labdarigó, bár ez a művelet (a túlságosan is kerekded pocak miatt) majdnem tovagurulássá változott. – Néhány hete még épp olyan légkönnyű, pihesúlyú madár voltam, mint szegény tojásrakó mamám és kukacgyűjtő apám. Egy reggel azonban megpillantottam életem nagy szerelmét, a legcsücsöribb rigólányt, ki valaha gallyra szállt. Meg akartam hódítani őt, hát alaposan teleszívtam magam levegővel, hogy aztán kacskaringós trillákat énekelve tegyem neki a szépet, ám… Mit szépítsük; így maradtam.

Labdarigó felpuffadt tollgolyó-teste két oldalán ügyetlenül mozgatta aprócska szárnyait.

– Azóta se dal, se trilla, de még csak egy halk nyekkenés se jött ki belőlem. Most aztán én vagyok a város, sőt, talán az egész világ egyetlen röpképtelenre dagadt, labdapufók rigója.

– Két szomorú történet, miként a jó kolbásznak is két vége vagyon – bólogatott az ínycsiklandó illatokat árasztó, harmadik idegen. – Az én nevemet, hogy kitaláljátok, ahhoz elegendő reám tekintenetek.

Nyúlárnyék félreficcentett árnyékfejjel tippelt:

– Botocska?

– Inkább gallyacska – vélte Labdarigó.

– Szerintem meg Füstli – próbált javítani a helyzeten a legényke, mert látta, hogy a kolbász egyre inkább meggörbed a bánattól.

– Bárcsak neked volna igazad, barátom – sóhajtott a nekikeseredett étkezési termék. – Sajnos azonban a szerencsétlenség, ami engem ért, egyben a gúnynevemet is alapost reám ragasztotta, így jelenleg mindenki csak Cérnakolbászként ismer.

– De mégif, hogy történhetett ef? – szörnyülködött Nyúlárnyék. – Én, mint elkötelefett vegetariánuf, aki a kápofta, répa éf egyéb földek árnyékán kívül femmit meg nem efem, annyit afért mégif tudok, vagy legalábbif fejtek, hogy egy kolbáfnak náladnál jóval vaftagabbnak kellene lennie. Vagy tán tévedek?

– Nem, Nyúlárnyék, nem tévedsz – csóválta felső végét (mely ezek szerint és pillanatnyilag a feje lehetett) Cérnakolbász. – Csakhogy engem az utolsó városi kolbásztöltő mester töltött, méghozzá épp azelőtt, hogy nyugdíjba vonult. A testvéreim, akiket előttem készített, mind-mind csodásan kerekded, kellően vaskos szálak lettek, ám nálam pont elfogyott a töltelék, így belém már csak ennyi jutott. Vékony lettem, mondhatni gizda; nincs ezen mit szépíteni! A mester azért mégis felakasztott a gerendára, s aztán megfüstölt, majd alaposan ki is szárított, ám a vásárlók közül egynek sem kellettem. Végül aztán bezárt a hentesbolt, én meg eluntam az értelmetlen lógást, hát megszöktem, bár igazán nem tudom, mi célból.

– Tán azért, hogy szerencsét próbálj? – vonta fel a szemöldökét a negyedik (már nem is annyira) idegen, kinek még mindig nem tudták a nevét.

– Szerencsét? – hümmögött Cérnakolbász.

– Az biz mindünkre ráférne – sóhajtott tollborzolva Labdarigó.

– Éf ha együtt kerefnénk, efetleg hamarabb rátalálnánk! – ugrott izgalmában Nyúlárnyék, aki ettől hirtelen mintha kicsit meg is nőtt volna.

– Akkor hát így legyen! – nevetett fel a legényke (manó vagy tán gyerekféle?). – Van szerencsém tehát bejelenteni mindenkinek, akit csak érdekel, hogy mi négyen, kik összetalálkoztunk e téren, ezennel közös szerencsevadászatba kezdünk!

Ez eddig jó is volt így, csak épp még azt nem tudta egyikük sem, miként kell a szerencsére – mely köztudottan igen ritka jószág! – mainapság a nagyvárosban vadászni…

 

Megjegyzendő: a három fenti mesehős nevét (Nyúlárnyék, Labdarigó, Cérnakolbász), bár nem személynevekként, de remek leleményekként Parti Nagy Lajos Legmeg c. laudációján keresztül Esterházy Pétertől csentem – vagyis már a hozzám keveredésük sem mellőzte a kalandot. Köszönet értük Péternek, Lajosnak!

 

Folyt. köv.

 

 

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top