Még szép

Ötéves szőke tündér, meggyszínű vállpántos ruhában. Azt kérdezi Tamástól, nem fáj-e a nyírfának, hogy levagdalja a száraz ágait. Úgy tesz, mintha megnyugtatná a válasz, de azért éberen figyel minden mozdulatot. A drótkerítés túloldaláról beszél a férfihoz, mellette, a mászókán Tamás kisfia lóg. Amikor csak lehet, átmegy hozzá, mindig jót játszik ezzel a hamvas szépséggel. Egyszer egy kék vájdlingot telemertek száraz homokkal, az lett az óceán. Úsztak rajta, elmerültek benne a hajók, és ez azért szép, mert a homoknak mintha tényleg sokkal több köze lenne a tengerhez, mint a csapvíznek. Szabálytalan hullámok, viharba dermedt halászbárkák; a kormányos hunyorog, könnyezik a sós párától, és rendületlenül rázza a kolompot. „Hajókáztunk”, mondta este a kisfiú, az anyja pedig nem akarta elhinni, mert egy nedves folt se látszott a nadrágján. Amikor a gyerek átkéredzkedik a kertlábszomszédhoz, körbefut, apja az udvaron állva hallja, ahogy megszólal a csöngő odaát. Látja, ahogy a kislány anyja megy kinyitni a kaput. „Játszhatok Encivel”, kérdezi a fiú, szokás szerint köszönés nélkül. „Még szép, gyere be hamar”, mondja Margitka, nem csak neki, Tamásnak is. Idáig hallatszik a hangja, pedig legalább hetven méterre állnak egymástól, és ott vannak félúton a nyírfák is.
Amikor megnézték ezt a házat, és még nem dőlt el, hogy megveszik-e, erős szél fújt, a fák fantasztikusan zúgtak, hajladoztak. Úgy festett a kert vége, mint egy erdő, muszáj volt odamenni. Onnan nézve Tamás igazán szépnek látta a konyhakertet, az egész portát; a ház pedig kívül-belül otthonossá lakott, úgy, ahogy a szüleié a falu másik felén. Nem véletlen, hiszen a gazdáék is ötven körüliek. Bízott bennük, így először azt is inkább valamiféle leckének fogta föl, hogy amikor ők kiköltöztek, és Tamás a családjával be, a legtöbb csillárt leszerelték és magukkal vitték, mondván, hogy ez nem szerepelt az alkuban. Tényleg nem. El kellett menni a vasműszaki üzletbe, venni vezetékeket, foglalatokat, égőket; lekapcsolni a biztosítékot, létrázgatni, fázist, nullát, földet keresni, szigszalagozni, kötni. Késő estére lett készen. Meztelen égők világítottak, mint az istállóban. Nagy munka volt, és szégyellte magát, mert közben rájött, hogy balek, a sarkára kellett volna állnia. Az a baj, hogy még egy ilyen helyzet nem lesz, nem tud javítani, ezt gondolta. Felesége tudta, mi a baj, és próbálta vigasztalni. Igazán akkor nyugodott meg, amikor észrevette a fiait. Megágyaztak maguknak a két legnagyobb dobozban pokróccal, plüssállatokkal, és már aludtak. Tényleg nem attól otthonos egy ház, hogy világítanak benne; ebben igaza volt Tamásnak, másban meg tévedett.
A szőke tündér apjával talán háromszor találkozott. Egy alkalommal füvet nyírtak mindketten, Tamás a kerítéshez érve bevárta, kezet fogtak a vezérdrót fölött, de a gépeket nem állították le, nem is értették egymás nevét. A kislány apukája magas, indiánhajú férfi, nagyon erős járomcsonttal. Sziú. Később, ahogy megállt pihenni, azt mondta, szerencsés ez a találkozás, mert ritkán időzik itthon, többnyire Németországban dolgozik, liftet szerel, ott szeretik a magyar liftszerelőket. Rühelli a fűnyírást, ennél jobban már csak kapálni utál, ezért vetette be fűvel az egész kertet. Megteremne a krumpli is, mert pihent főd ez, de ő az asszonynak se engedi, hogy ezzel bíbelődjön, hadd legyen inkább az egész gyöp a kislányé. Egy héttel később, mintha csak igazolni akarná magát a szomszédok előtt, fölállított a közös kerítés mellé egy teljes játszótéri fölszerelést csúszdával, mászókával, kötélhágcsóval, hintával. „Most nézd meg: szó nélkül kifizetett érte hatvanötezer forintot”, sopánkodott Tamásnak Margitka, amikor a kerítésnél nyitotta szét a ruhaszárító állványt. Leste, mit szól a férfi, és jólesett neki, amit szólt: hogy mi másra is költenénk a pénzt, mint a gyerekeinkre, nem normális, aki a vagyonát is magával akarja vinni a deszkásba.
A kislány apja csupaszív ember.
Egy este állványos reflektorok világították be azt az udvart, öt férfi járkált a portán, mintha kulcsot keresnének, úgy nézegették a füvet. Ketten elmentek ásóért, kezdték fölszaggatni a gyepet, közben beszélgettek, még nevettek is valamin. Tamás föl se figyelt, azt hitte, a liftszerelő ilyenkor ér rá rendbe tenni a kertjét, és elhívta a kollégáit is, hogy segítsenek. Ez logikus.
Nyomozók voltak.
Pár nap múlva kiderült az újságból, hogy azért kutattak, mert a liftszerelő kézigránátot dobott a fővállalkozójának udvarára, fölhívta telefonon, és megígérte, hogy ha az úr továbbra sem fizeti ki a munkadíjat, jön a következő gránát, de abból már ki fogja húzni a biztosítószöget. A rendőrök találtak még néhány gránátot a műhelyben, illetve jugoszláv géppisztolyt, hozzá való lőszereket.
Tamás örült, hogy a fiúk erről nem tudnak semmit, és hogy a kisebbik újabban nem kéredzkedett át. Nem tudta, mit mondhatna neki. A kislány anyjával viszont okvetlenül beszélnie kell, gondolta, felnőtt módra, egyenesen. Odasétálunk a kerítéshez, udvariasan érdeklődünk a túloldalon teregető várandós asszonykától, tudunk-e segíteni most, a történtek után valamiben, mert nagyon szívesen. Esetleg másképpen mutatunk jóindulatot, aztán viszont, függetlenül attól, mit felel a szerencsétlen, ezt mondjuk: …”és ebből ne legyen harag, Margitka, de a történtek után nem engedhetjük át a kisfiunkat hozzátok. Ugye, ezt megérted?” Nem kell mondani, hogy ki tudja, mi lapul még ott a földben, a pajtában, azt viszont még talán hozzá lehet tenni, hogy Enikő, ha akar, nyugodtan átjöhet. Nem beszélt az asszonnyal, emberségből. A kisfiával se, mert a tiltás okát nem tudta volna hihetően elmagyarázni anélkül, hogy beszélne a valóságról, ami viszont egy felnőttet is megrémíthet.
Ettől a tehetetlenségtől állandóvá vált az az érzése, hogy körülötte mindenki felnőtt, még a gyerekei is, csak ő nem. Attól nem érezte jobban magát, hogy a felesége is tanácstalan volt, és szemlátomást a környékbeliek is.
Csak Margitkán nem látszott, hogy zavarban lenne.
Egyszer be is csöngetett Tamásékhoz. Akkorra már a második kislány is megszületett. Erre tolta a babakocsit, hát gondolta, beszól, hogy most megint itthon vannak, úgyhogy a kisfiú, ha van kedve, nyugodtan átmehet játszani. „Jó is lenne, ha jönne, mert Enci mostanában borzalmasan unatkozik”, mondta az asszony, Tamás pedig azt felelte, hogy persze, mindjárt szól neki. Persze, nem szólt. „Meg kell bolondulni”, mondta a feleségének este. Megegyeztek, hogy Margitka mégis zavarban lehet, mert mindenkivel leáll beszélgetni, azokkal is, akikkel korábban nem.
Egyszer Tamás mellé ült a buszon, és úgy fordította a szót, hogy kiderüljön, ő igazából közlekedéstervező mérnök. Szenvedélyesen, hangosan magyarázta, hogy az egyik falubeli kereszteződésnél előbb vagy utóbb biztosan nagy baleset lesz, a közútkezelő társaság miatt, ahol csupa dilettáns dolgozik. Máskor, a kerítésnél teregetve arról mesélt, hogy tanyán laktak és húsmarhákat neveltek, „nagy tételben”, mielőtt ide költöztek volna. Aztán a ház előtt elhúzó motorról a hang alapján azt állította, Kawasaki. Tamásnak bizonygatta, hogy ő mennyire szeretett motorozni régebben, ott volt minden mindszenti ökörsütéses találkozón, és amióta el kellett adni a járgányt, szabályos elvonási tüneteket produkál, ha meghallja ezt a hangot. Találkoztak a boltban, és hamiskás szemrehányás volt az asszony hangjában. Milyen rossz neki, amikor csöngetnek náluk, ő kinyitja a kiskaput, ott állt ez az aranyos kisfiú, és azt kérdezi tőle, hogy Enci itthon van-e. „Én már nem is számítok. Tudod, az ilyesmi nagyon rosszul érinti ám a nőket, ha érted, mire gondolok”.
Tamás felesége azt olvasta ki az egyik könyvéből, hogy a szomszédasszony nagyon is természetesen viselkedik. A nők ilyenkor, sőt, egyébkor is azért beszélgetnek mindenkivel többet, mert az őskorban, „ami elég sokáig tartott, ahhoz, hogy a minták végleg beleégjenek az ösztönökbe”, a férfiakat gyakran érte vadászbaleset. A nők erre az eshetőségre készülve ápolták folyton a kapcsolataikat, hogy ha elveszítik a párjukat, ne maradjanak éhen gyerekestül, legyen kihez odacsapódni, többnyire egy másik családhoz.
Szóval így él az ember.
Amikor a kisfiú átkéredzkedik, Tamás elengedi, előveszi a metszőollót, a fűrészt, odamegy a kerítéshez, fát csinosítani, elsősorban pedig hallgatni, miről beszélget a két gyerek. Szeretné megakadályozni, hogy a kislány apjára terelődjön a szó. Enikő megérzi, hogy figyeli őket, a fiúhoz fordul, és a szája elé emeli az ujját, nem beszélnek többet.
Ez a csöndjáték.
Az óvodában, ahová a kislány jár, ezt úgy szokás játszani, hogy körben leül mindenki a szőnyegre, és kanálból kanálba adogatnak egy üveggolyót. Nem szabad megszólalni, nevetni, akkor se, ha a golyó véletlenül leesik. Ők a mászókán lépkednek, hágcsóról kötélre, onnan a csúszdára, egymást elkerülve, de folyton egymás arcát nézve, némán. A kisfiú néha kuncog, Enci szigorúan néz, erre abbahagyja. Tamás figyeli őket, megtörli homlokát a katonazubbony ujjában, meglazítja a fűrész lapját, visszaviszi a színbe. Madzag kell, hogy kévékbe kösse a levágott ágakat. Méteres darabokat vág a spárgagurigáról, közben látja, Margitka is kijött a házból, és mintha tudná, mit játszanak, csak int a gyerekeknek. Odafutnak hozzá, halkan mond valamit, kalapácsot ad nekik, meg egy nejlonzacskót. Dió van benne. Letérdelnek a téglákkal kirakott járdára, törögetni. Margitka térül-fordul, jobb kezében a kisbaba, ballal hoz egy tányért: abba kell rakni a dióbelet. Dolgozni is szépen tudnak együtt, szó nélkül megértik egymást, finoman recsegnek a héjak.
Tamás éppen végez a kévékkel, kettőt fölvesz, elindul hátra, amikor éles, hangos csattanás hallatszik, visszhangozzák a falak. A gyerekek a járdán hevernek, rázkódnak, mintha dideregnének, a nagy kék vájdling pedig ott pörög közöttük, mint a motolla.
Eldobja a kévéket, rohan a kerítés felé, és rekedten kiált, „mi az isten van?” Fogja, húzza a drótot, mintha el tudná szakítani, közben a gyerekek fölültek, már nem nevetnek. A kislány megint a szájához emeli az ujját, de a fiú most nem marad csöndben: „Csak játszunk, apa.”
Beletehettek egy diót a vájdlingba, ott törték meg, azért szólt ilyen éleset. A hangra Margitka is kiszalad. Egy pillanat, fölméri, mi történt, elindul a kerítés felé, fakó az arca, mint a lepedő. Ahogy odaér, azt mondja, nagyon halkan: „nyugi”.