Archív

Csavar, kamion

csavarEnnek a télnek sose lesz vége, tudom, mondta.

A benzinkutas furcsállóan nézett rá, és egy pillanatra megállt a keze a doboz tejjel a levegőben. Aztán átadta neki mégis.

Lesz még valami? – kérdezte.

Elkezdett egy kicsit gondolkozni. A khakiszínű dzseki zipzárjával játszott.

Nem, nem lesz.

 

A kutas beütötte az utolsó összeget is a kasszagépbe, majd átvette a húszast.

Van itt egy furcsa kamion már több mint egy hete – mondta miközben átnyújtotta a visszajáró tizenegy korona ötvenet. Meglepődött. A benzinkutas nem szokott ilyen bőbeszédű lenni. – Csak úgy mondom.

Megköszönte a visszajárót, és sarkon fordult. A kútnál furcsábbnál furcsább kamionok fordultak meg nap mint nap. Nem értette, mit akart ezzel mondani. Visszanézett.

Mit akar ezzel mondani?

Nem az én dolgom – gondolta meg magát a kutas.

Az enyém se.

Lassan kiballagott az üzletből, és a doboz tejet lóbálva a szatyorban, elindult hazafelé.

A parkolóban több kamion is állt egymást mellett, egy fehér húzódott csak félre. Biztos erre gondolt a kutas, gondolta. Felhúzta a kesztyűjét. Kutya hideg volt. A fehér kamion körül egy idősebb alak járkált le s fel. Gondterheltnek látszott. Amint közelebb ért, meglátta a kamion rendszámtábláját. Magyar volt. Összerezzent. Már évek óta nem beszélt senkivel magyarul, csak a kutyáival káromkodott ezen a nyelven. Több mint egy hete – visszhangzottak a kutas szavai. Pár napnál, a legtöbbször egy éjszakánál tovább nem állnak meg itt ezek. Úgy látszott, a le-fel sétáló alak egyedül volt. A háta mögé került.

Hozott túrórudit? – kérdezte az illetőt alaposan meglepve. Erre a kérdésre biztosan nem számított.

Magát az isten küldte – felelte egészen meghatódva. Reszketett a hidegben. Látta, a kezei kékek voltak.

Már megbánta, hogy rákérdezett a túrórudira.

Hogy-hogy? – kérdezte.

A hatvan-hatvanöt körüli férfi elmesélte, hogy több mint egy hete robbantak le. Ez megegyezett azzal, amit a kutas említett. A karburátor adta fel. De ez nem mondott neki semmit, nem volt jogosítványa. Az öreg egy fiatalabb kollegájával Norvégiába szállított, s a visszaúton ment tönkre a karburátor.

Hol van a társa? – kérdezte.

Lelépett.

Látszott az öregen, hogy nagy volt a baj. Szemét lesütve, mintha csak ő tehetne róla, mesélte el, hogy tűnt el egy reggel a társa egy holland vagy francia kamionossal összebeszélve. Magával vitte a bankkártyát, a benzinkártyát, mindent. A férfi majdnem sírt.

Kifosztotta?

Az bólintott.

Nem kért segítséget a benzinkutastól?

Nem beszélek én nyelveket. Meg várom, hogy a főnök hívjon.

Maga nem tudja hívni a főnököt?

Kiderült, olyan mobilja volt csak, amit a főnök tudott hívni. De a főnök már három napja nem hívta. Akkor még ott volt a társa, és arról volt szó, hogy megpróbálják megjavítani a karburátort valahogy.

És ha nincs pénze, mit eszik?

Van konzerv. Nem az a baj, de befagyott a vizem.

A kamionban nem tudott fűteni, a flakonokban pedig befagyott a víz, olyan hideg volt.

Éhes? Menjünk, veszek magának egy virslit meg kávét. Nem messze lakom innen, nem maradhat itt – ránézett az öreg kezére -, megfagy.

A kamionos elfogadta a meghívást. A kutas arcán valami olyan kifejezés tükröződött, hogy hát nem megmondtam, de egyúttal gyanakodni is kezdett, amikor meghallotta, hogy valami idegen nyelven beszél a két alak egymással. Az öreg kért egy doboz cigarettát is. Közben azt is elmesélte, hogy ez volt az első útjuk Skandináviában, és bizony, itt kutya hideg van. A kutas szó nélkül számolt. Tulajdonképpen, mondta a kamionos, ő csak kísérő volt a fiú mellett, a főnök nem bízott meg benne, ezért jött ő is. Már nyugdíjas. Azt megelőzően a Hungarocamionnál volt sofőr, bejárta az egész KGST-t, még Moszkvába is eljutott egyszer. Közlékeny volt, de amikor arra került a sor, hogy megbeszéljék, most mit tegyenek, elkomorodott, s mint valami makacs hajóskapitány, azt mondta:

Én nem hagyhatom el a kamiont, értse meg.

Nem értette meg.

De megfagy itt.

Kibírom. Megpróbálom megbütykölni a karburátort.

Rosszallóan csóválta a fejét, ez az ember nem normális, éjszaka mínusz harminc is lehet.

Kérek egy kis töltést valamelyik kollegától – kereste tovább a kifogásokat. A valódi ok, ami miatt nem hagyhatta ott a kamiont az volt, hogy a rakományt nem lehetett őrizetlenül hagyni.

Figyeljen ide, ott a házam, látja? – mutatott az út másik oldalán egy szürke házra. A kamionos odanézett, de nem győzte meg. – Onnan látja a kamionját.

Az öregnek ez becsület kérdése lehetett. És nagyon megmakacsolta magát.

Nézze, akkor hívom a rendőrséget. Nem hagyhatom, hogy megfagyjon, akármilyen csökönyös is.

A rendőrség hallatán sem tántorodott meg.

Mi a főnöke telefonszáma? Felhívom az én telefonomról.

Nem tudom.

Hol él ez az ember, gondolta, és már végképp kifogyott az ötletekből.

Hogy hívják a céget?

Az öreg csak rázta a fejét: nem tudom, nem tudom. A főnök az unokaöccse volt. Úgy kérte meg, hogy jöjjön el a biztonság kedvéért.

Hol van a szállítólevél? Annak csak kell lennie! Azon rajta van a cég neve, címe.

Felmászott a cockpitbe, és előrángatott néhány gyűrött papírt. Nagy nehezen kiderült, mi a cég telefonszáma. Mindketten reszkettek a hidegben.

Pakoljon össze. Zárja be a kocsit. Megyünk hozzám – lobogtatta a hivatalos papírokat. Ezek nélkül a kamionos bajba kerülhetett volna. Jobbnak látta elindulni a másik magyar után.

Teljesen átfagyva értek haza. A meleg szobában az öreg felengedett egy kissé, de kérte, ne említse meg a főnöknek, hogy nincs ott a járműnél. A másik alig bírta türtőztetni magát, hogy be ne olvasson az öregnek, hisz a társa kirabolta, ott hagyta a lerobbant, szétfagyott kamionnal, a főnöke baszik felhívni, elindulnak télvíz idején egy távoli országba, semmilyen idegen nyelvet nem beszélnek, mínusz harminc fok van, a kezei szederjesek, mi a fenét csinált volna még pár napig?!

A cég főnökét nem volt egyszerű elérni, de végül sikerült. Sajnálatát fejezte ki a történtek miatt. Biztosította, hogy pár napon belül küldenek ki egy új karburátort vagy végső esetben egy másik vontatót. Érdeklődött, hogy a rakomány épségben volt-e, de a sofőrről nem kérdezett.

Ember, mit csináljak az alkalmazottjával?

Az nem érdekelte. Mint kiderült, nem is volt az alkalmazottja. Csak az áruról meg a karburátorról volt hajlandó tárgyalni.

Ezek bolondok, döntötte el. Megadta a főnöknek a benzinkút címét. Felhívta a benzinkutat, hogy hamarosan egy expressz küldemény érkezik majd a gyorsfutárral, és az a lerobbant kamionhoz lesz. Aztán eligazította az öreget: itt a szobája, itt a fürdőszoba, ha akar, feljöhet a nappaliba tévézni, vannak magyar csatornák, s ha dohányozni akar, legyen szíves, azt a bejárati ajtó előtt tegye, és ne a házban. Az idős férfi csak bólogatott. Nem volt ideje ellenkezni.

 

(folyt.köv)

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top