Megint csak nevetős kedvem támadt, mikor a dércsípte orrú vendég elvégezte a mesét, hisz jól tudtam, hol bújik meg benne a titok.
– Jól vigyázz, mert az elégedetlenkedés csikója vad jószág: ha nem fogod erősen a kantárszárát, olyat tesz veled, hogy örökké bánhatod – mondtam büszkén.
Tapsra, nevetésre, ujjongásra számítottam, de helyette néma csönd következett. Már-már azt hittem, hogy elvétettem a mese megfejtését, de ekkor a tizenkettedik vendég váratlanul felállt. Ősz öregember volt ő. Olyan vénnek tűnt, mint aki már a világ születésénél is jelen lehetett. Hófehér szakállából minden mozdulatára jégkristályok potyogtak a fűbe, s ráadásként a két szeme szikrákat vetett, mikor rám nézett.
– Magam volnék ma éjjel az utolsó mesemondó – szólt csendesen. – Ügyelj minden szavamra, mert a sorsod függ attól, hogy meg tudsz-e végül felelni nekem.
Nagyot nyeltem volna, de még a torkom is kiszáradt izgalmamban. Az utolsó mese így szólt…
KAPAR A SZÉL
Egyet mondok, de az kerek…
Úgy emlékszem vissza, duhaj nagy tél volt abban az évben, mikor életemben először láttam monyorákot. Hogy mi az a monyorák? Hát az épp olyan, mint a fődi ördög, vagy a házi manó, csak azoknál kisebb, borzasabb és ezerszer pimaszabb szerzet.
No, az úgy volt, hogy gyerek létemre egyedül hagytak otthon, mivel apámnak sürgős dolga akadt a kocsmában, anyám meg utána ment, hogy beleveregesse apám orrát abba a sürgősbe. Én meg gubbasztottam a kandalló előtt, mert odakinn farkasordító hideg acsarkodott. Egyszer csak hallom, hogy valami kaparász a kéményben. Közelebb ácsingóztam, hát a kandalló likán előbb nagy marék korom, majd meg egy apró ördögfi hüppent elő.
– Te ki a szélkergette szerzet vagy? – kérdeztem tőle hökkenten.
– Én a monyorák vagyok – felelt csípőre tett kézzel a kis fickó.
– Na, és mit akarsz?
– Én semmi mást, mint az összes hordó jó bort a pincétekből, különben felgyújtom a házatokat!
Gondoltam, kis ember nagy akarattal jár, jobb lesz hát vigyázni.
– Adnék én bort, kedves monyorák, de mind megitta azt a sógor.
– Ha így van, hát viszem a padlásról a szalonnát – hepciáskodott a manó.
– Azt se tudok adni, mivel az utolsó falást szintén a sógor nyelte be.
– Hinnye, hogy az a gatyaféken közlekedő, hétszertekert, hatszor nyúzott, madárlátta netovábbja, hát ki az a nagyétkű sógor, aki engemet meg mert előzni? – visította a monyorák.
– Jer, megmutatom, ott alszik a szennyestartóban – mondtam neki készségesen, és a vasalt ládához vezettem. Ott aztán, mikor belesett a sötétbe, én ülepen ragadtam a nadrágját, belódítottam a piszkos ruhák közé, és rácsaptam a vaslakatos fedelet. Még aznap éjjel apámmal kiragtuk a monyorákot a jégre; azóta se hallottuk őt kaparászni a kéményünkben!
Bármilyen vén is volt a jégszikrákat pislogó öregember, oly’ vidám mesét hallottam tőle, hogy a szívem könnyű lett, mint a pacsirtamadár füttye.
– A bölcsesség, amit a monyorák története tanított nekem, így szól: semmitől meg ne ijedjünk, bármi toppan is elénk, mert furfanggal és bátorsággal minden veszedelem legyőzhető.
Újra csak nagy csend lett a tűz körül, de nem sokáig. A vendégek mind a nagyapámra néztek, ő pedig így szólt hozzájuk:
– Köszönöm nektek, hogy hívásomra megjelentetek. Nincs más, akitől a hetedik esztendejébe lépett unokám többet tanulhatott volna, mint ti. Most távozzatok, hogy azután majd sorra visszatérjetek, miként ez megtörténik, mióta világ a világ.
Erre a vendégek közül tizenegyen, huss… felröppentek az ég bársonyára, csillagporos sziporkázás közepette tűnve el a szemem elől. Csak egyetlen egy maradt velünk, a napcserzette arcú, szalmakalapos férfi. Ő korábban a nyolcadik mesét ajándékozta nekem, s most felállt, rám kacsintott, majd besétált az erdőbe ott, hol a bokrok és fák a legsűrűbben vetettek árnyékot. Úgy tűnt, neki még dolga volt a földön.
A nagyapám is szedelőzködni kezdett. Közel járt már a hajnal, itt-ott álmos madarak ébredeztek. Miközben eloltottuk a tábortüzet, a nagyapám így szólt hozzám:
– Aztán mondd csak, tudod-e, kik voltak azok, akikkel ma éjjel találkoztál?
Én akkor elmosolyodtam, biccentettem és szépen felsoroltam a tizenkét bűvös vendég nevét, akik egy-egy mesével ajándékoztak meg engem a hetedik születésnapomon.
Vajon te, ki meghallgattad varázslatos történetemet, tudod-e az égből pottyant mesemondók nevét?
vége
