Az áprilisi Új Forrás számos csemegét kínál, ebből a csemegehalmazból emeltük kiés ajánljuk olvasóinknak Sofi Oksanen Sztálin tehenei című művének egy részletét, amit Pap Éva fordított. A felvételen a szerző látható.
MINDEN NYÁRON, AMIKOR hosszabb időt töltünk anyai nagyanyámnál, anya több kilónyi súlyfelesleget szed magára. Ha hivatalos vagy tolmácsútra utazott, folyton beszélnie és fordítania kellett, így soha nem ért rá mindent elfogyasztani, amit a tányérjára tettek. Egyéb hosszabb-rövidebb útjain azonban folyton étkekbe öltözött, melyeket aztán Finnországba visszatérve kilónként levetett magáról, míg végül újra ötven kiló lett, amennyi most én.
Egyforma alakunk van anyával, ugyanolyan a testfelépítésünk, ugyanolyan magasak vagyunk, ugyanaz a keskeny váll és madárcsukló, ugyanaz a negyvenes cipőméret, ugyanaz a melltartókosarunk mérete és a fejünk körfogata. Tizennégy éve ugrándozom az ötven kiló körül, és mindig visszatérek hozzá, bármennyire nem akarom, visszatérek akkor is, ha meg sem próbálom, a súlyom magától visszaáll. Tizennégy évvel ezelőtt befejeztem a növekedést, és ugyanazokat a ruhadarabokat használhattam volna, mint anya, ha nem lett volna merőben eltérő az ízlésünk. Nem ugyanazt az ételt fogyasztottuk. Anya megszokta ugyan a finn ételeket, de engem soha nem kényszerített rá. Egyébként is annyira válogatós voltam, hogy mindig kívánságom szerint főzött. Az utóételt és a csokoládékat folyton nekem adta, Finnországban azért, mert olyan kevés jutott belőle, Észtországban hasonló okokból, no meg azért, hogy tobzódjak, s raktározzam el a tősgyökeres finn télre. A finn kakaót nem bírtam meginni, ezért a nagymama Észtországból küldött kakaót, barna zsírpapírba csomagolva, a csokoládébonbonok között.
Finnországban anya nem rendelkezett elég pénzzel ahhoz, hogy annyi csokoládét és Runeberg-tortát vegyen, amennyit örökösen édességre éhező gyomrom befogadott volna, de ahol megtehette, ott mindent meg akart adni nekem. Azonkívül ő nem is szenvedett krónikus édességvágyban, jobban kedvelte a sós falatokat és egyéb észt ízeket, amelyeket aztán Finnországra gondolva súlyfeleslegként elraktározott. Minden édességet én kaptam, valóban mindent, egész doboz csokoládébonbonokat… egész tepsi ezt-azt, kilószámra bonbont, kekszeket, tortákat, habkarikákat, mindent, mindent én, én, én; hogyan is tanulhattam volna meg, mi a mértékletesség?
Talán még soha nem vettem banánból vagy narancsból csak egyetlen darabot. Legalább egy kilónak kellett lenni. A bevásárlókocsim tartalma mostanában is úgy néz ki, mintha nagycsaládosok hétvégi bevásárlásáról volna szó, vagy arról, hogy családommal egy hétre elvonulok a nyaralóba, és senki nem akar közben elmenni vásárolni. Nem bírok csupán egy maroknyi sósborszeszes cukorkát venni, hanem egy egész zacskóval kell. Vagy egy szemet sem. Két liternyi savanyúkáposzta-levest főzök egy napra, és egészen biztos, hogy a nap folyamán mindet meg is eszem. A paradicsomlevessel ugyanez a helyzet. Képtelen vagyok beosztani azt a két litert úgy, hogy két-három napra elég legyen, de még csak úgy sem, hogy többszöri étkezés során fogyasszam el, hanem egyszerre kell magamba tömnöm. Vagy semmit nem eszem. Nem tudom csak a szempillámat kifesteni, teljes szemfestésnél alább nem adom. Nem elég nekem egy cigarettát elszívni, hanem egyikről a másikra gyújtok. Képtelen vagyok éppen csak magamra spriccelni egy kis kölnivizet – annyit öntök magamra, hogy a folyosón is érezni az illatát. Telefonon is vagy öt órát beszélek, vagy öt másodpercet, de negyedórát beszélni nem tudok.
A zsírral nem érdemes óvatoskodni. Ha egyszer zabálunk, akkor annak rendje-módja szerint zabáljunk. Kenyér persze jöhet, és sajt, a legzsírosabb fajta, narancsdzsem, zabkekszek, csokis kekszek, tábla csokoládék, pizzák, karjalai pirogok, Ambrózia-torta, mélyhűtött fahéjas tekercs, mangó- és dinnyefagylalt… Bekapcsolni a sütőt, elkészíteni a kávét, kitenni a vajat az asztalra, hogy ne legyen túl kemény… igazi vajnak kell lenni, az evési szesszió alkalmával mindig igazi vajnak kell lenni… bekapcsolni a zenét, kikapcsolni a telefont, és kezdődhet. Legszívesebben fagylalttal kezdem. Megtanultam, hogy kenyérrel akkor nem lehet kezdeni, ha már túl sok napja nem ettem… Böjt után ugyanis nem tudom kiadni magamból a kenyeret, lenyomhatom akár az egész kezemet is a torkomon. A fagylalt kiválóan alkalmas arra, hogy síkossá tegye az ételmasszát, amely ekképpen könnyedén feljön a gyomorból, és utána már minden tömör gyönyör. Ráadásul a fagylalt nagyon megfelelő a tiszta, gyors szesszióra is, mivel a frissiben kihányt fagylalt még mindig fagylalt ízű és illatú. Máskor a fagylalt után kenyér és vaj következik, de semmi folyadék, mert ha a kenyérre iszom is, nehezebben megy a hányás, pedig azt gondolnánk, hogy éppen ellenkezőleg… trallala-trallala… padampadampadam… mennyei… egy-két-há és kenyér, egykét- há és sajt… a pizzák már készen állnak a sütőben… tehát pizza és egy-két-há szájba vele és szájba vele és szájba vele, és máris jöhet a süti…
Hogyan tudtam volna szert tenni bármiféle mértékletességre bármely kapcsolatomban is, a Hukkával való viszonyomban, az ágyban, egyáltalán bárhol? Lefekhetek valakivel anélkül, hogy szeretném őt, és szerethetek valakit anélkül, hogy lefeküdnék vele, de egyszerre szeretni valakit és ágyba bújni vele nem tudok. A szerelemmel is túlzásba esem, és szerintem nincs is benne semmi izgalmas és romantikus. Talán éppen ezért határoztam el, hogy nem érzek semmit, hogy egyetlen érzés sem horzsolja fel a felszínt, mindenekelőtt pedig magam döntöm el, hogy a két liter savanyúkáposzta-levest most azonnal eszem-e meg. Ennek sem ahhoz nincs köze, éhes vagyok-e, sem ahhoz, mikor ettem utoljára, hiszen azt sem tudom, mikor vagyok éhes és mikor nem. Én döntöm el, kihányom-e a két kiló csokoládét most, vagy soha, hogy most azonnal csókolózzak-e vadul azzal a fazonnal, vagy soha az életben. De nem tudom, akarok-e csókolózni… és soha nem jelentkeztek heves öklendezéssel járó gyomorbántalmaim – mindig saját elhatározásomból hánytam. Ha úgy döntök, hogy csókolózni fogok, akkor csókolózom, ha enni akarok, eszem, s ha hányni akarok, hányok.
Szesszió alkalmával eltüntetem a szekrényből a Hukkának szánt ételt is. Néha így indul a szesszió: ha veszekszünk, azzal állok bosszút rajta, hogy megeszem a neki félretett ennivalót, és kihányom. Hukka mulat rajta, mert szerinte ez annyira fura, de számomra a lehető legtermészetesebb dolog, és feltétlenül szükséges. Azon keresztül állok bosszút Hukkán, ami számára a legdrágább, azaz önmagamon keresztül. Ennyire egyszerű. Kihánytam például a születésnapi tortáját, amit elvittem hozzá, betettem a hűtőszekrénybe, de aztán valami kis nézeteltérés támadt közöttünk, és amikor Hukka bement a fürdőszobába, fogtam a tortát, és hazaszöktem vele. A vendégek, akiknek már beharangozta az általam készített mesterművet, egy órával később érkeztek. Fogalmam sincs, milyen magyarázattal szolgált.
Ha Hukka megbánt engem, akkor nincs szüksége az én tortámra. Ha Hukka megsérti a tortámat, akkor nincs szüksége rám. Vagy mindkettőnket akar, vagy nem kapja meg egyikőnket sem – és ez duplán bosszantana, hiszen neki készítem a legjobb tortát. És anya a legjobbat nekem készítette, aki a legdrágább vagyok az ő számára. Az ő anyja pedig neki. Ahhoz, hogy anya elfogyaszthassa az édesanyja által készített ételeket, természetesen Észtországba kellett utaznunk, s ott aztán a nagymamánál a tűzhely és a kemence egyenletes tempóban érlelte a válogatott finomságokat. A nagymama annyira megbetegedett, hogy nem tudott Tallinnba jönni, bár a meghívónk Tallinnra szólt, és nem máshová. Titokban kellett átszöknünk Tallinn határán túlra, vidékre. A külföldön lakók annak idején csak meghívóval látogathattak a Szovjetunióba, kivéve a néhány napos turistautak alkalmával, ám azokon is csak az ismert városokba mehettek, elsősorban Moszkvába, Leningrádba, Rigába, Tallinnba és Viborgba. Meghívóval hosszabb időt is ott lehetett tölteni, csakhogy a kérelmezés elbírálása számtalan olyan tényezőtől függött, ami a kérelmező előtt ismeretlen maradt, és nem lehetett biztosra venni, hogy a válasz pozitív lesz. Ráadásul csak közeli rokon, testvér, szülő és gyerek küldhetett meghívót, gyakorlatilag tehát a külföldön élő vérrokona. Később könnyebbedett a helyzet, és a külföldi vízumra jogosultak körébe már az ismerősök is bekerülhettek.
Az utazás mindig izgalmasnak ígérkezett. Leginkább azokra az évekre emlékszem, amikor az első éjszakát Tallinnban töltöttük Juulinál, anya régi ismerősénél. Reggel aztán ébresztő, anya lement a taxiállomásra sorban állni, ami jó sok időt vett igénybe, mert mindig végeláthatatlanul hosszú sorok kígyóztak. Végül felbőgött az udvaron a taxi motorja, és kezdtük lehurcolni a csomagokat. Ha a sofőr felfogta, hogy jól fizető utasokról van szó, akkor a borravaló és a külföldi kapcsolatok reményében segített a cipekedésben, de ez kivételnek számított. A sofőrök általában a kocsi ajtaját sem nyitották ki az utasok előtt, bármennyire nehezen nyíltak azok kívülről is, belülről is, és az utasok táskáit sem emelték fel soha, nemhogy kinyitották volna a csomagtartót. Mindez arra késztette anyát, hogy szitokáradatot zúdítson a sofőrre, aminek természetesen semmi haszna nem volt, igaz, kára sem. A sofőr fütyült rá. Amikor megjelentek a magántaxik, beszállás előtt mindig meg kellett kérdezni a sofőrt, hajlandó-e elvinni oda, ahová indultunk. Ezt ugyanis egyáltalán nem lehetett biztosra venni, a kérdéssel az idegeinket és a lábunkat kíméltük. Egyszerűbbnek tűnt finnül beszélni, ilyenkor mindent el lehetett intézni még akkor is, ha a sofőr először csak annyit értett, hogy külföldivel van dolga. A kocsiban aztán oroszra lehetett váltani, hogy tényleg célba érjünk.
Az, hogy vonattal vagy távolsági busszal utazzunk, eleve ki volt zárva, már csak a rengeteg csomag miatt is. Minden szükséges dolgot Tallinnban kellett bevásárolnunk, hiszen vidéken nem mozoghattunk szabadon, és ott az áruk beszerzése is nehézkesebbnek látszott. Vonattal azért sem mehettünk, mert azon túl sok ember utazott, túl sok a tolvaj, és igencsak magunkra vontuk volna a figyelmet.
Igaz, hogy a taxi is elég feltűnő volt, hiszen vidéken kizárólag a kolhozautók jártak, tallinni taxik szinte soha, de nem maradt más választásunk. Nagyon kevés ismerősünk rendelkezett autóval, és anya bennük sem bízott annyira, hogy a segítségüket kérte volna. Semmiféle ajándék nem lett volna elég, mindig többet és többet kértek volna. És nem hiányzott, hogy akár egyvalaki is tudja pontos tartózkodási helyünket. A legegyszerűbb és legbiztonságosabb megoldásnak tehát az rémlett, ha taxit hívunk, és tisztességes borravalót adunk a sofőrnek, azaz az útiköltség kétszeresét fizetjük. Ilyenkor a taxis segített kiemelni a csomagokat és nagy kupacba rakni nagymama udvarán, sőt megígérte, hogy értünk jön a megbeszélt napon. Biztatta anyát, hogy később is forduljon hozzá bizalommal, bármiről legyen is szó. Arcáról lerítt a lelkesültség, hogy nyugati kapcsolatra tett szert.
Ez Anna világa.
Anna világa ott van, ahol az édesanyja boldog.
A boldogságszigeteken minden nő szoknyát visel, ezért aztán Anna is szoknyára vagy ruhára cseréli a nadrágot, mihelyt hazaér az iskolából. Mert a szoknya kényelmesebb. A ’80-as években a finn nők nem viselnek szoknyát, a lányok sem az iskolában, így hát Anna farmert húz magára, hogy finnek álcázza magát Finnországban is, hogy beolvadjon, bár valójában semmi kedve hozzá. Egyszer az otthoni szoknyáját veszi fel, és az óvó néni megkérdezi, hogy születésnapja van-e, hogy ilyen takaros ruhácskába öltözött.
Annának a boldogságszigeteken is nadrágot kell viselnie, ha nyilvánosság előtt mutatkozik, de ilyenkor azért, hogy kitűnjék, hogy külföldinek lássék. Szoknya csak abban az esetben elfogadható, ha látszik rajta, hogy importáru, mint például a farmerszoknya. Nem lehet sem túl rövid, sem túl szűk, mert az ottani lányok előszeretettel hordanak ilyeneket, pedig Anna jobban szereti ezt a fazont, bizsergetően szép. Erre azonban majd csak tizenöt esztendővel később kerülhet sor, amikor az észt tinilányok hasonló sztreccs csípőnadrág viselésére térnek át, mint helsinkibeli kortársaik, és a boldogságsziget, Anna saját világa már csak az emlékekben létezik.
Ez nem igazság, ez egyáltalán nem Anna kedvére való, hogy sehol nem szabad szoknyában mutatkoznia, hiába érzi jól magát benne.
Anya is lemondott a szoknyaviselésről Finnországban, amikor a gyerekek megbámulták a szoknyáját, és az anyukáknak el kellett magyarázni csemetéiknek, mi is ez a fura textildarab. Anya a boldogságszigeteken sem mutatkozhatott nyilvánosan szoknyában, mert neki is külföldinek kellett látszania.
Szoknyát olyan helyen viselünk, ahol jó lenni, a világon a legjobb… ahol macskakő van, és napsütés, és a szitkozódásoktól meg a sorban állásoktól függetlenül sok nevetés, pirosló cseresznyék és orgonaligetek, lepusztult kastélyok és szélmalmok, mohával borított szalmatetők, borókaillatú edényalátéteken ütött-kopott alumíniumfazekak és a kőrisfák szegélyezte dűlőutak végében szürkére aszalódott tejes bódék állnak.
Anya, anya, menjünk vissza!{jcomments on}
